A nyakamnál fogva dobott a kanapéra

„Az én történetem minden szempontból elég hajmeresztő, és hát a tanulság belőle, azt hiszem, világosan levonható” – ebben a posztban Nárcisz álnevű olvasónk levelét olvashatja, és el kell ismernünk, egyáltalán nem túlzás, amit a bevezető állít. Ez valóban egy minden szempontból elég hajmeresztő történet, amiben a középpontban 5 fiútestvér áll. Nárcisz az öt közül az egyikbe lett szerelmes, és a kapcsolatot különösen megnehezítette, hogy a srác mennyire szoros kapcsolatot ápol öccseivel/bátyjaival.

Önnek is van olyan tapasztalata, hogy egy kapcsolatban valamelyik fél családja beleszól a szerelmesek életébe, mint Nárciszéknál? Vagy valami más témáról írna szívesen? Mi örömmel meghallgatjuk, írjon most a Randiblog e-mailcímére!

„3 éve kezdődött minden. Megismertem egy nagyon helyes fiút, aki minden szempontból tökéletes volt, vagy legalábbis azt hittem. Sajnálatos módon lakótársak voltunk, és mikor már úgy alakultak a dolgok, habozás nélkül összeköltöztünk. A történethez tartozik, hogy ez Londonban történt.

A volt páromnak 4 fiútestvére volt saját magán kívül, a szüleikkel nem igazán tartották a kapcsolatot. Ugyan nagyon nehéz gyerekkoruk volt, mégis mindannyian, ha lehet így fogalmazni, felépültek a gyerekkori sérelmekből. Csak azt képtelenek elfogadni, ha bárkinek párja van. Rózsaszín ködben úsztam, azt hittem, szeret engem, és be akartam illeszkedni a családjukba (ha már amúgy is együtt élünk), de ez nem bizonyult túlságosan egyszerűnek. A testvérei első perctől fogva gyűlöltek, és vissza akarták őt kapni, mondanom sem kell, hogy sajnos ő mindig minden vitában őket választotta.

Tűrtem és vártam, majdcsak jobb lesz, azt hiszem, itt követtem el az első hibát. 23 éves létemre úgy viselkedtem, mint egy tipikus háziasszony, mostam, főztem, rendet raktam az összes fiú után. Később rájöttem, hogy mennyire kihasználtak. Teljesen egyedül voltam, és mivel a fiúk rossz gyerekkora miatt hozzá voltak szokva, hogy egy nő mindig van ott (jelen esetben az édesanyjuk), aki ezeket a feladatokat ellátta, így észrevétlenül én lettem az az ember helyette. Bármit kértem tőlük, egyik fülükön be, másikon ki. Ők csak egymásnak éltek.

Minden napra jutott valami aljassága az egyik testvérnek (noha egymással is így viselkedtek), amivel engem próbáltak megbántani vagy megalázni. Számtalan alkalommal mondtam el a barátomnak, hogy miket csinálnak, de őt ez nem érdekelte vagy el sem hitte. Mai napig szent meggyőződése, hogy én tehetek arról, hogy a többiek utálnak. Hát ha ő mondja…

Elég viharos volt a kapcsolatunk, könyörögtem neki, költözzünk el a testvéreitől, mivel én csak őt akarom. De soha nem egyezett bele. A történet tanulságára a végén jöttem rá. 1 hónappal ezelőtt kiderült, hogy terhes vagyok,amit el is mondtam neki (pontosabban nekik), erre válaszul a 15 milliós Londonban a testvérei nyomására kitett az utcára. Cserben hagyott, teljesen egyedül voltam, és nem tudtam, mit tehetnék. Próbáltam vele beszélni, de nem volt rá kíváncsi. Mert hát a testvérei azt mondták, hogy sokkal jobb lesz neki nélkülem.

2 és fél évig szenvedtem mindennap, mert hittem a szerelmünkben, hittem benne, hogy jobb lesz. Sokszor annyira elegem volt, hogy dolgozni sem volt kedvem bemenni, mert előtte való este úgy viselkedtek velem, ahogy egy bolhás korccsal sem tenném. Egy alkalommal, mikor a testvérét felelősségre vontam egy kisebb ügy miatt, nekem ugrott, fröcsögve és üvöltözve, hogy most meg fog verni. A volt barátom próbált közénk állni, de egyik pillanatban meggondolta magát és a nyakamnál fogva dobott a kanapéra.

Azt hiszem, a világ legostobább embere vagyok, hogy mindezt kiálltam a semmiért. Talán könyvet is írhatnék erről, ugyanis igen kis szeletét osztom meg a szenvedéseimnek a 2 év alatt. Sokan mondták, hogy hagyjam ott őt, de én nem hittem nekik. A legnagyobb tanulság, amit le tudtam szűrni, hogy soha senkivel ne költözz össze, akit még nem ismersz eléggé. Rosszul fogalmazom, ugyanis hiába ismertük egymást korábban, elkövettem hibákat, amiket nem kellett volna.”