Szeretkeztünk a szabadban, az egyetemen, de végig egy patkány voltam

„Történetemet megpróbálom rövidre fogni, bár 9 hónap élményét és szenvedését nehéz most néhány sorba önteni. Azért is írok nektek, mert talán magamban így tudom lezárni azt, ami fizikailag már 2 éve lezártnak tekinthető, de bennem még mindig frissen élnek az élmények és legfőképp hiányoznak azok.

Egy kapcsolaton kívüli viszonyról lesz szó, és az elején leszögezem, hogy patkány dolog, amit csináltam, de másik oldalon pedig rettenetesen élveztem” – tökéletes bevezetőt írt az alábbi levél beküldője ehhez a történethez, nekünk csak annyi maradt hátra, hogy adjunk neki egy álnevet: úgy fogják őt nálunk hívni, hogy Damáz.

Damáz jól tudja, hogy mi lenne a helyes, és a levele befejezéséből úgy tűnik, mintha most végre egy elhatározásra jutott volna. Ön mit tenne, mit tett volna a helyében? Volt már hasonló helyzetben? Írjon nekünk ön is a Randiblog e-mailcímére!

„22 éves voltam, egyetemista, aki az egyetem kezdetével segített a tanszék elsős hallgatóinak beilleszkedni egy háromnapos buli keretében. Mindenki tudja, mi ez az event. Volt ekkor barátnőm, és úgy is indultam el erre a három napra, hogy ahogy mindig is: hűséges leszek. Sikerült. Megismertem a hallgatóimat, lányokat-fiúkat egyaránt, nagyon jó kis csapatunk lett.

A bulit elhagyva egyik lány rám írt, hogy segítenék-e neki egy-két dologban a tanulmányaiban. Persze, kötelességem volt segíteni, és meg is tettem, de a beszélgetések (chat) egyre gyakoribbak lettek, és érezhető volt, hogy szimpatizálunk egymással. Nagyon. Bennem is elindult valami, de konkrétan nem beszéltünk semmiről, csak kerülgettük a témát. Egyszerűen érdekeltük egymást.

Egyre többször írogattunk, majd elérkezett egy buli, ahol megtörtént az, amire ezek alatt a beszélgetések alatt mindketten gondoltunk, azaz lefeküdünk egymással. És fergeteges volt, máig emlékszem minden pillanatára és előttem van a lány minden mozdulata és szava. Neki pasija volt, nekem barátnőm. És ezzel az éjszakával elkezdődött egy olyan kilenc hónap, aminek minden pillanatát élveztem. Titkos találkozások, hosszas tervezgetések az együttlétek előtt, egyszerűen másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy az a hétvége eljöjjön. Gyönyörű teste volt, és éreztem, hogy minden porcikájával engem akar, és rettenetesen élvezi. Ahogy én is. (Ezekről az estékről még többet tudnék írni.) Titkoltuk a kapcsolatunkat, amennyire tudtuk, egyikünk párja sem gyanakodott, pedig voltak árulkodó nyomok. Például, azalatt a 9 hónap alatt a párommal kb. kétszer feküdtem le. Nem ő vonzott, hanem a másik lány.

Mindketten úgy kezdtük, hogy csak szex és más semmi. Ahogy a klisé mondja. De ahogy egy másik klisé mondja, olyan nem létezik, mert az egyik fél egy idő után többet akar. Mindketten szenvedtünk a kapcsolatunkban, én nem tudtam róla beszélni, ő viszont mindent elmondott. Mindkettőnknek ki kellett volna lépnie abból a kapcsolatból és együtt megpróbálni, hiszen vonzódtunk egymáshoz, és úgy éreztem, még senkivel nem működött ilyen jól. De erről soha nem tudtam beszélni neki, nem az a típus vagyok.

Egyedüli nő volt az életemben, aki ha mellettem jött az utcán, egyszerűen megkívántam és csak arra tudtam gondolni. Ez itt már több volt, mint testiség… Szeretkeztünk a szabadban, az egyetemen. Csodálatos volt. De igen, mindvégig egy patkány voltam, aki csalja a barátnőjét. Közben pedig egy másik nőbe szerelmes.

A lány gyakran kérte, hogy csak egyszer mondjak én nemet, és vége lesz. Nem tudtam nemet mondani. Aztán nyár végén kimondta ő. Előtte már néhányszor megbeszéltük, hogy ennyi volt, de nem tudtunk véget vetni a kapcsolatunknak. Ekkor viszont határozott nemet kaptam. Ez volt két éve. Azóta nem találkoztunk egyszer sem. Azóta rágódom, és azóta iszonyat gyakran eszembe jutnak a közös pillanatok, és legtöbbször már nem a szex részre.

Azóta gondolkodom, mi lett volna, ha tökösebb vagyok és otthagyok egy fáradt kapcsolatot (ami még mindig tart), és élvezem azokat a pillanatokat, amiket egymásnak adunk. Gyerekes dolog, de azóta szinte naponta nézem a közösségi oldalra feltöltött képeit és verem a fejemet a falba, hogy hülye voltam, hülye voltam. És hülye is vagyok. Ezt azért néha – mikor egy-egy éjszaka szentimentálisra iszom magam – megírom neki. Ő pedig hidegen, éretten és intelligensen a tudtomra adja, hogy ezt elcsesztem és hogy ő tovább állt. Ami nekem viszont a mai napig nem sikerül…

Nem várok tanácsokat, sem azt, hogy ítélkezzenek felettem, mert teljesen tisztában vagyok a történések súlyával. És ez a legborzasztóbb, hogy tudtam, mi lett volna a helyes, tudom, mi lenne most a helyes, de nem teszem meg. És így történhet meg, hogy vasárnap este végre megírom azt a levelet, amitől talán majd könnyebb lesz…”