Még egy utolsót belém tudott rúgni, mielőtt letiltott Facebookon

„Emiliána levelét olvasva jött meg az ihlet, hogy én is írjak” – így kezdi a levelét az alábbi sorok beküldője, akinek a Teofila álnév jutott. Teofila először két rosszul sikerült kapcsolatot ír le, amik érthető módon igencsak megtépázták az önértékelését, de ez a levél attól különleges, hogy Teofila ezek után fel tudott állni és most már boldog kapcsolatban él. Hogy hogyan, az alább derül ki. Kérjük, ha ön is tudna mesélni, vagy ha megosztaná véleményét vagy tapasztalatait, írjon nekünk ön is a Randiblog e-mailcímére!

„Egészen 20 éves koromig duci voltam, sokszor éreztem magam emiatt kellemetlenül, feszélyezett minden alkalom, amikor a barátnőimmel bulizni mentünk; a vásárlások sokszor sírásba torkolltak. 21 éves koromban elhatároztam magam és elkezdtem edzeni: fél év alatt fogytam 10 kilót, majd még további 5-öt a következő fél évben. Ám így is enyhén duci maradtam, és 22 évesen elkezdtem párt keresni a csodás Tinderen.

Két srácot emelnék ki a tömegből, illetve a jelenlegi páromat – aki most már a vőlegényem is.

Az elsővel 4 hétig randiztam. Szinte minden nap találkoztunk, kikísértem a pályaudvarra, ha haza kellett mennie, naponta utaztam át a várost csak miatta, egyetem és munka mellett képes voltam akármeddig vele lenni. Szép és jó volt minden, de éreztem egyik nap nála, hogy mintha nem szeretné, hogy ott legyek. Sokszor rákérdeztem, baj van-e, állította: nincs.

Majd másnap egy SMS-ben dobott, arra hivatkozva, hogy zavarja a kinézetem. Én ostoba módon még menteni akartam a menthetetlent és szinte bocsánatot kértem magam miatt; haszna nem volt, legfeljebb annyi, hogy még egy utolsót belém tudott rúgni, mielőtt letiltott Facebookon.

A másik delikvens állítása szerint vége volt a kapcsolatának, de valahogy kis dolgokból elkezdett kiderülni, hogy mégsem. Az eleje nagy fellángolás és szerelem volt, de mindig titkolózni kellett, különböző kamu indokok miatt, amiket az elején könnyebben viseltem, majd 3 hónap után felemésztett a sok „bonyolult, de téged szeretlek”, „még nem tudott kiköltözni a lakásból, de már nincs sok”, „nem tudtam felvenni, mert segíteni kellett neki, de nem szívesen tettem” és társai.

Persze lassan, fél év szenvedés után rájöttem, hogy valójában sosem szakított a barátnőjével, csak engem hitegetett, de mivel az önértékelésem 0 volt, így akartam hinni minden szavának, akartam hinni bennünk. Eszméletlenül szerelmes voltam, de a pofára esés kijózanító volt. A srác közölte, szinte egyik napról a másikra, hogy bocsi, már nem szeret, sőt a barátnőjével kibékültek és lakást szeretnének venni, úgyhogy én itt már nemkívánatos személy vagyok.

Ezután sok randi jött, amikből rengeteget tanultam, 1-2 érdekes sráccal is találkoztam, persze akivel akartam, sosem jött össze.

Aztán találkoztam a mostani párommal: már rég meguntam a Tindert, át is mentem „bunkóba”, ha rámírtak, valóban nem éreztem már a szükségét senkinek. Szegény párom nagy igyekezete ellenére is csak hűvös szavakat kapott. Majd a kitartó munka meghozta gyümölcsét: éreztem, ennek adnom kell egy esélyt.

Órákat beszéltünk telefonon, pár napra rá volt a szülinapom, amin éjfélkor felhívott, és elénekelte a boldog szülinapot. Eltelt 1 hét és találkoztunk egyszer-kétszer-sokszor. Már az elejétől úgy bánt velem, mint egy nővel illene, és én is felnőttem a randizások és a sok kudarc után. Bár az eleje ott sem volt döccenőmentes, megérte. 2 éve együtt vagyunk és megkérte a kezem.

A történetem lényege számomra az, amit át szeretnék adni, hogy jó dolgok történnek az emberrel, de valóban minden magunkban dől el. Az embernek el kell fogadnia magát és nem szégyenkeznie, mert akkor a férfiak is úgy fognak vele bánni, ahogy nem érdemli. Tudom, hogy ez nekem sem sikerült sokáig, de amint igen, átkattant bennem valami, amint úgy éreztem, én magam is boldog tudok lenni, ehhez senki más nem kell, pont akkor jött a párom. Tudom, hogy szinte klisé, de igaz: először önmagunkkal kell rendben lennünk és csak utána jöhet minden más.”