Amikor készen voltam, összejött a dolog két héten belül

„Kedves Dénes! Ne add fel! Saját életemből tudok nyilván kiindulni, ami más, mint a tiéd, de sokáig nem volt valami könnyű” – a megszólítás alapján valószínűleg nem mindenkinek rémlik, hogy ki is Dénes, akinek az alábbi levél szól. Nos, ő arról írt nekünk nemrég, hogy egy gyerekkori trauma utóhatásaként minden önbizalmát elvesztette, és így felnőttként magányos, nincsen párkapcsolata, és éppen az állásából is kitették.

Most Péter írt egy választ Dénesnek, saját tapasztalatai alapján. Némileg más okokból, de Péter hasonló szenvedéseken ment keresztül az általános iskolai években, mint Dénes, azonban Péter élete végül teljesen máshogy alakult. A pozitív fordulat azonban nem a véletlen műve, Péter csomó mindent tett (és nem tett) a cél érdekében, és a levelében az a legjobb, hogy le is írja, hogy miket. Arról nem beszélve, hogy szintén elmeséli, mi lett az egésznek a vége, és hogy hol tart most.

A dologban azonban az a legszebb, hogy közben magától Dénestől is kaptunk egy újabb levelet, amiben legnagyobb örömünkre ő szintén pozitív fejleményekről számol be, csakúgy, mint Péter, aki persze nem tudhatta, miközben a válaszát megírta, hogy közben Dénes élete is továbblendült a mélypontról. Ha vannak önnek hasonló tapasztalatai, vagy ha csak szívesen mesélne, írjon a Randiblog e-mailcímére!

„Traumák voltak, az általános iskolában végig rendszeresen vertek az osztálytársaim, nem védett meg senki, sem a szüleim, sem a tanárok, barátaim nem voltak. Viszont nagyon kis termetű voltam, jó eszem volt (matekból a korosztályomban az országban évekig az első húszban, stb.) és fölöslegesen nagy dumám. És komoly igazságérzetem.

Gimnáziumba azzal a teljes elszántsággal mentem, hogy aki hozzám mer érni, a tarkójáig verem be az orrát. Értelmesebb népek is voltak ott és tán rajtam is látszott az eltökéltség (bár továbbra is nagyon apró voltam), de többet nem bántottak.

A lányokkal azonban nem ment. Mármint a korosztályomhoz képest. Közben megnőttem, de 17 elmúltam, mikor először csókolóztam és 18 éves korom körül volt az első komoly barátnőm. Utána egész egyetem alatt kívülről úgy tűnt, hogy végigcsajozom az éveket, gyakorlatban meg minden lány otthagyott. Én voltam a hibás nyilván, ezzel később néztem szembe. Semmi komoly amúgy, csak nagyon akartam.

Utolsó volt barátnőm már egyetem után hagyott el, amikor már a leánykérést tervezte apám is. Akkor néztem szembe magammal őszintén.

Volt egy jó útravalóm. Egy régi jó barátom ajánlotta korábban Erich Fromm: A szeretet művészete című könyvét. Nagyon hasznos, de nagyon nem könnyű olvasmány. Kegyetlen tükör. Viszont sok mindenben segíthet.

Nekem az volt a megoldás, hogy ráeszméljek: mindegy, milyen okból lettem olyan, amilyen voltam, az nem piacképes. (Intelligens, képzett, illemtudó, humoros, megfelelő küllemű, csak épp némiképp depressziós, kicsit cinikus és nagyon nyomuló, a másikra rátelepedő).

Úgyhogy nekiláttam magamból „piacképes árut” csinálni. Végigelemeztem, milyen ember lehet az ideálja egy olyan nőnek, aki az én ideáljaimnak megfelel.

Először is olyan, aki jól érzi magát a bőrében, túl tud lenni a dolgokon, optimista, egyáltalán: szeret élni (nem tombolni, hanem normálisan élni). Mindent összefogva és a természet nyelvére lefordítva: alkalmas egy jó anya mellé jó apának.

Szóval megneveltem magam. Célul tűztem ki, hogy bárhová elmegyek (buli, ha véletlenül meghívtak (nem amúgy), nyelvi klub, zenei klub, sport, stb.), ne azért menjek, hogy társat találjak, hanem azért, hogy ott jól érezzem magam.

Rá kellett szoknom, hogy ne öntsek rá mindent a másikra, hanem őszintén kíváncsi legyek rá. Kérdezzek és hallgassak is. Sőt főleg. És ha egy nőt megismerek, ismerősnek tekintsem, ne potenciális társnak.

Kemény egy év volt, mert alapvető beidegződöttségeimen, szokásaimon kellett jelentősen változtatni. Nem azért, hogy másvalaki legyek, hanem azért, hogy magamban azt fejlesszem ki, ami értékesebb és érdekesebb a számomra értékes és érdekes lányoknak.

Működött. Amikor készen voltam, elmentem olyan közösségbe, ahová mindig vágytam, de nem akartam addig elmenni, amíg elronthatom. Amikor odamentem, tényleg eszemben sem volt a társkeresés. Mégis összejött a dolog két héten belül. Mármint a megismerkedés, egymásra csodálkozás és óvatos ismerkedés. Magunknak és egymásnak megvallott szerelem pár hónap, esküvő bő egy év múlva.

Ekkor voltam 26 éves, szóval nem túl nagy a lemaradásod.

Azóta is együtt vagyunk (22 éve! és több, mint 20 éve házasságban), egy szekérderéknyi csodálatos gyerekkel és a rengeteg mindennapi gond és időnkénti súrlódások és azok megoldásán való munka mellett is csodálatosan boldogan.

Ezt kívánom neked is. Hajrá!”

Dénes újabb üzenete, pár héttel korábbi levele után

„Először nagyon idegesített, hogy írtam a Velvetre. De jött egy levél egy nagyon kedves lánytól. És felnyitotta a szemem, hogy nem csak nekem vannak gondjaim meg problémáim, meg kell beszélni – amit én húsz évig nem mertem. Nem szabad az embernek magába zárkózni, mert akkor egy idegroncs lesz. Sajnálom, hogy buta voltam, de még előttem az élet! Inkább fogok élni a jelenben, mint a múltban, és nem fogok majd mindent a múltra. Hogy az élet meg még mit hoz, nem tudom. Nem érdekel, nem lehet mindenki tökéletes, előre kell tekinteni és várni a nagy Őt, hogy lesz-e, nem tudom, és már nem is érdekel.

Ez a lány azt ajánlja nekem, hogy ha eszembe jut, amit elcsesztem az életben, találjak ki valami érdekeset, hogy ne a múlton rágódjak. A munka is lassan sikerül, már jövő héten kezdek. Nemsokára találkozunk ezzel a lánnyal, és ezt csak azért írtam, hogy nagyon szépen megköszönjem neki. Meg a Velvetnek is, maradok a hű olvasójuk.″