Elkezdett kamuzgatni, ha elment sörözni

„Most jött el a pillanat, hogy én is billentyűzetet ragadok, ugyanis egy az én sztorimhoz nagyon hasonló történetet olvastam a minap, de azért akad egy nagy különbség is. Tudom, hol rontotta el Ilona és a párja...” – a Mónika álnevet kapta a mai posztban olvasható levél beküldője. A levél egy történetet tartalmaz, a történet bevezetője pedig a fenti néhány sor.

De mielőtt Mónika történetét elkezdi, talán érdemes feleleveníteni, hogy miről írt pár héttel ezelőtt Ilona – Mónika ugyanis erre a posztra válaszként írta meg saját sztoriját. Szóval Ilona a neten ismert meg egy srácot, nagyon hirtelen nagyon szerelmesek lettek, a távkapcsolatot összeköltözés követte, az összeköltözést pedig problémák, amikre végül rá is ment a kapcsolat. Mónikáéknál is jöttek a problémák, de náluk teljesen másra futott ki a dolog.

Nagyon érdekes és fontos levél ez, érdemes végigolvasni az egészet! Aztán ha ön is hozzátenne valamit ahhoz, amit Mónika ír, vagy ha ön is szívesen mesélne nálunk saját életéről névtelenül (vagyis álnéven), kérjük, küldje el a történetet a Randiblog e-mailcímére!

„Mint manapság nagyon sokan, így én is társkeresőn próbáltam megtalálni életem szerelmét, de csak futó kalandok, 1-2 éves kapcsolatok jöttek össze, vagy semmi. Egy hosszabb – fél éves – kapcsolat nélküli időszakban egy idő után elegem lett, letöröltem magam mindenhonnan, mondván, úgysem találok olyan férfit, aki 100%-ig tetszik és még van is közös témánk.

Aztán pár héttel később megtudtam, hogy az egyik randioldalt megújították és csupán kíváncsiságból felregisztráltam. Nem terveztem senkivel beszélni, csak az oldal funkcióit tanulmányoztam, de azért nyomtam egy keresést az oldalon az én kritériumaimmal, és mit ad a sors? Megláttam őt, egy olyan pasit, akit azelőtt soha sehol, és tökéletes. A képei alapján perfekt, mint az álmomban, az adatlapján írtak is nagyon szimpatikusak voltak... De már úgy voltam vele, hogy nem is írok neki, úgyse fog visszaírni.

De az egyik új funkció az volt, hogy láttuk, hogy ki nézte meg az adatlapunkat. Na hát ő is látta, hogy megnéztem és tádáám, írt is nekem. El is kezdtünk beszélni. Azóta nem volt egy nap se, hogy legalább néhány szót ne váltottunk volna, ez nagyon fontos nekünk minden körülmények között, de mégse ragadunk rá a másikra.

Na szóval: egy hét múlva randiztunk, ahol azonnal, ahogy leszálltam a buszról, köszöntünk és megöleltem. Ilyet még soha nem csináltam. De éreztem, hogy ő nem fogja bánni, és jó volt a megérzésem. Fél óra múlva túl voltunk a kézfogáson és az első csókon... Randi végén meg is beszéltük, hogy akkor járunk. Fellegekben voltam.

Viszont távkapcsolatban voltunk, általában 2-3 hetente tudtunk csak találkozni a munkabeosztása miatt. Pont akkortájt kapott új munkát egy új városban, még messzebb, és ettől én kiborultam. Hisztis voltam, hogy nem látom a szerelmemet, hiányzik, azt hittem, hogy munkamániás és a munkatársai eleve fontosabbak, mint én. Na meg ott volt még a családja, akiket szintén meg kellett olykor látogatnia, és így olyankor se tudtunk kettesben lenni. Frusztrált ez engem, őt meg az frusztrálta, hogy én ki akarom sajátítani.

Én is azt éreztem, meg látom visszagondolva is, hogy ahogy Ilona is írta, hogy minden veszekedés elvitt belőle egy darabot. Elkezdett kamuzgatni is, mert nem merte elmondani, hogy a barátaival elmegy sörözni ahelyett, hogy velem találkozna, különben hiszti lett volna, nem akart egy újabb veszekedést... Pedig egy végtelen őszinte és béketűrő embert kell elképzelnetek.

1 év után el is jutottunk arra a pontra, hogy kész, vége. Szakítottunk, sírtunk aznap mindketten, szörnyű volt.

Egy napig bírtuk... Utána leültünk, és mindent tök őszintén megbeszéltünk, melyikünk mit és hol rontott el és azóta – lehet sokan nem hiszitek, – egy árva veszekedésünk nem volt, nem kamuzunk egymásnak semmiben, nyíltak és őszinték vagyunk, bármiről is legyen szó. Rájöttem, hogy nem munkamániás volt, csak érthető módon meg akart felelni az új munkahelyén, bele kellett szoknia mindenbe, új munkatársakkal is kellett szocializálódnia. És én erre mind-mind féltékenységi jelenetet rendeztem. Szánalmas voltam.

Viszont a távkapcsolatot még nem tudtuk megoldani anyagi és az én családi ügyeim miatt, így még ezután 2,5 évet kellett várni, hogy össze tudjunk költözni. Azaz 3,5 év járás után. És szerintem itt követi el a legtöbb ember a hibát: túl hamar költöznek össze. Ahogy kivettem Ilona írásából, ők is pár hónap (?) után összeköltöztek. Persze, hogy veszekedés a vége, nem is ismerik egymást. Persze 2-3 év után is lutri, milyen a másikkal együtt élni, de addigra jó esetben már minden rezdülését ismered a párodnak, a reakcióit, kedvenc dolgait, napi rutinjait, még ha nem is vagy ott, de beszéltek róla, és akkor nem érhet akkora meglepetés. Ezt meg is áldjuk néha, hogy nem sikerült azonnal az összeköltözés. Már régen nem lennénk együtt valószínűleg.

És nem kell olyanon fennakadni szerintem, hogy a WC-ülőkét lehajtotta vagy sem, vagy fogkrémes lett a mosdó és nem takarította le... Persze, vannak idegesítő dolgok, pl. ezek is azok, de nem kell hisztizni emiatt. Meg lehet beszélni vagy kompromisszumot kötni.

Mi nem korlátoljuk be a másikat. Én is mehetek a barátaimmal vagy egyedül bárhova, ő is. Élünk a hobbijainknak is, és nem féltékenykedünk. Csak a lényeg, hogy mindenki jól érezze magát és este tudjuk, hogy minden oké a másikkal, és ne feküdjünk le haraggal. Ez a legfontosabb számunkra.

Ja, és azóta már férj és feleség vagyunk. Pár hónapja, a 6 éves évfordulónkon házasodtunk össze, és azóta is minden a legnagyobb rendben van. Mindketten kiegyensúlyozottak és boldogok vagyunk.

Én őszintén kívánom Ilonának és a volt párjának, hogy újra találjanak egymásra! Oldjátok meg, beszéljétek meg! De ne kapkodjatok el semmit, ha újra összejöttök. Ne a rózsaszín köd uralkodjon felettetek! Felesleges pitiáner dolgok miatt ne veszekedjetek, pláne a pénz miatt! És ne feküdjetek le haraggal sose!!! Ezt mindenkinek üzenem.”