Beteg apukámmal élek (ééés már ki is estem a játékból)

„Már egy ideje követem a Randiblogot, sokszor eljutottam már oda, hogy na, most akkor én is írok, végül is Emília volt az, aki kihozta ezt belőlem, bár nem csak neki szól szerintem, sőt, így jobban belegondolva nem is neki szól, hiszen elég határozottnak tűnt, szóval inkább szól az X/Y generációváltás határán született elveszett embereknek.”

Úgy hozta a sors, hogy a fenti bevezetővel kezdődő, és Emília gondolataira reagáló levél beküldőjének a Krizosztom álnév jutott, és ez egy olyan keresztnév, aminek a jelentése az, hogy Aranyszájú. Reméljük, ön is úgy érzi majd a levél végén, hogy ez a cím tökéletesen illik Krizosztomra, azzal kapcsolatban viszont mindenképpen figyelmeztetnünk kell önt, hogy a fiatalember elég erős kifejezéseket és néhol trágár szavakat is használ, szóval ha önt zavarja az ilyesmi, még most gyorsan kattintson tovább!

Krizosztom maga is utal rá, hogy tudja, hogy a véleményén sokan esetleg felháborodnak majd, de mi bízunk abban, hogy önnek is sikerül majd a helyén kezelni a dolgokat. Persze ha valamit reagálna erre a sok mindenre, ami alább olvasható, akkor mindenképpen adja ki magából, mert nem jó elfojtani az ilyen dolgokat! Erre szolgál a Randiblog e-mailcíme, amire bármikor írhat bármilyen címről, hiszen a neveket és elérhetőségeket mindig bizalmasan kezeljük. Nálunk anonim módon mesélheti el, ami a szívét nyomja, hát ne fogja vissza magát ön sem! De előbb nézzük, mit ír Krizosztom egyrészt Emíliának, másrészt mindenkinek, aki elveszettnek érzi magát!

„Kedves Emília!

Legyen mondjuk in medias res: Szerintem azért nem találsz partnert, mert ugyanúgy el vagy cseszve, mint azok, akik között keresel. Ha tévednék, akkor írd meg bátran, hogy hová küldjem a csokor virágot egy bocsánatkérő levéllel.

Szerintem az általad felvetett igényekkel nincsen semmi gond, jó magam azért sem keresek párkapcsolatot egy ideje, mert úgy gondolom, hogy az általad elvárt dolgok teljesen rendben vannak, bár egy kicsit kirekesztőek, valahogy így képzelek el normálisan gondolkodó nőt. Én az általad vázolt keretrendszerbe nem férek bele, sok más társammal egyetemben, hogy miért? Mert én is el vagyok baszva.

Akkor egy kicsit rólam, a „fajtámról”, aztán visszatérek rád is.

Mr. Average Joe vagyok, aki egy (több) ponton elszúrta az életét. 186/85, de ez kb. semmit sem jelent, mióta megálltam a növésben, ezek a paramétereim, szebb nem vagyok az ördögnél, elvégre a hiúsága miatt kellett munkahelyet változtatnia. Magyar viszonylatban jól keresek, viszont a beteg apukámmal élek (ééés már ki is estem a játékból), mert nem tudnám fenntartani a házát és egy albérletet (aki itt esetleg azzal jönne, hogy adjam be valahová, az szégyellje magát). Fiatalként link voltam, rossz pénzügyi alapot választottam, megtakarításom ebből kifolyólag inkább nem volt, mint igen, rossz nőbe szerettem bele (évekig sóvárogtam egy ex után, lámaság kimaxolva), többet költöttem, mint kellett volna, ezeket a dolgokat nagyon elszúrtam, mire észbe kaptam, késő volt.

Természetesen mint minden sikertelen embernek, nekem is megvannak a kifogásaim (elvégre mindenkinek van egy nagyon jó érve arra, hogy miért nem lett sikeres): terhelt gyerekkor, nem túl decens anyagi háttér, bla, bla, bla. Az ilyenekről miért nem szeretnek írni az emberek? Leesik tán a karikagyűrű az ujjukról? Ha már a kapcsolat elején megy a bullshit, akkor megette a fene az egészet, értem én, hogy picit mindenki jobb színben akarja feltüntetni magát, de na, van egy határ. Én értem, hogy könnyebb mást hibáztatni, de naaa, pláne ebben a korban, nőjünk már fel. Akiket te felsoroltál, simán lehet, hogy jó emberek, remek apa -alapanyagok, csak valahol elszúrták, ez van, nem mindenkinek volt apu/anyu, aki meg tudta adni a kezdő lökést és/vagy kellően érett gondolkodása huszonévesen.

Konklúzió: kiszálltam a játékból, mert nem várom el, hogy egy okos, szép, egzisztenciával rendelkező nő olyan embert válaszon, aki elszúrta az életét, önhibájából (yep, ez meg az én hülyeségem, nem akarok terhelni mást a saját nyomorommal). Hacsak nem nyerek a lottón, nekem bizony nem lesz saját ingatlanom, ja de, ha apukám meghal, de akkor ugye inkább sose legyen. A kocsitémát hagyjuk, az egy vicc, pár heti fizuból lehet venni egy oké minőségű, öreg kis dodzsemet. Viszont mi van azokkal, akik hozzám hasonlóan elbaszták, de nem olyan karót nyeltek, mint én, ők nem érdemlik meg a második esélyt?

És (tudom-tudom, nem kezdünk így mondatot) akkor az, amit te képviselsz SZERINTEM:

39 évesen egyedül? Aztán hogy alakult így? Egy vagy a millióból, aki bár mindent jól és becsülettel csinált, csak peches volt, vagy, egy vagy a 999.999-ből, aki képtelen belátni, hogy ő is tehet arról, hogy úgy alakult az élete, ahogy? Nem lehet, hogy picit formálni kéne az igényeken, ki tudja, lehet, hogy a lakóautós srác a legnagyobb arc a világon, az albérletes srác meg a legjobb apa lesz evör? Tényleg akkora eget rengető dolog az, hogy egy idő után beengednéd a lakásodba azt az embert, aki megfogott? Nem korai még feladni? Félreértések elkerülése végett az, hogy tudtál venni saját lakást, autót, tanultál eleget, hogy jó munkahelyed legyen, azon nagyon nagy szó ám, pláne, ha nulla segítséggel.

Pár hét-hónap után úgyis kibukik, ha valaki hülye, ez azért oda-vissza működik, tehát a laza srác is lehet pöcs, meg a magát okos, szép, blabla nőnek mondó hölgy is lehet egy neurotikus állat.

A sors fura fintora, hogy az a halmaz, amiből te szívesen merítenél, az elsősorban a huszon-harmincasokra vadászik, az se baj, ha tudja kontrollálni, mondjuk ki bátran, van köztünk férfiak között elég disznó, aki egy könnyen irányítható, csini kis huszonpárévest szeretne elölről-hátulról, aztán majd kiderül, mi lesz. Azokról a faszokról ne is beszéljünk, akik bátran elszaladnak, miután kiderült, hogy a hőn áhított cicmic terhes lett. Igen, az élet szemét, néha azokat jutalmazza, akik meg sem érdemlik, bár neked írtam a levelemet, de itt áttörném a negyedik falat (hopp, olyan mintha művelt lennék, pedig csak képregény-bölcselkedés), szólnék a nyájas olvasókhoz is:

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy vannak emberek, akik tényleg nagyon megszívták az életben, sőt, akik bárhonnan/bármiből fel tudtak állni. Sajnos ők elvesznek azon tömegek tengerében, akik csak azt hiszik magukról, hogy mindent jól csináltak, de a fránya pasi/nő/szerető/főnök (nem kívánt törlendő) tehet mindenről. Kicsit több önkritika esetleg?

Egy kis használati útmutató azoknak, akik esetleg felháborodnának: Akinek nem inge, az tegye szépen vissza! Ha a kognitív disszonancia szétfeszíti éppen az agyadat, akkor lehet, hogy egy terapeuta vagy néhány feles segíthet...”