Rámentem a külsőségekre, prémiumautó-tulajdonossá váltam

„Már jó ideje követem a Randiblog bejegyzéseit és Krizosztom levele késztetett arra, hogy én is hozzászóljak a témához és megosszam a tapasztalataimat” – írja levele bevezetőjében Jeromos álnevű olvasónk. A téma, amiről szó van, természetesen a társkeresés, illetve annak nehézsége, vagy Jeromos levelét elolvasva talán azt is mondhatnánk, hogy lehetetlensége.

Merthogy Krizosztom is erről írt: ha az embernek van egy-két hendikepje, akkor úgy tűnik, a társkeresés aránytalanul megnehezedik. Vajon segít ilyenkor, ha az ember bekeményít, kiköltekezik, jobb autót vesz? Jeromos kipróbálta, tapasztalatait alább lehet olvasni. Ön is hozzászólna? Önnel máshogy történt? Szívesen mesélne? Várjuk az ön levelét is a Randiblog e-mailcímére!

„Hasonló cipőben járok „sorstársammal”, és bevallom őszintén: én 3x évesen egyedülálló vagyok, egy komoly kapcsolatom volt csupán és még mindig a szüleimmel lakom, akik közül édesanyám kerekesszékes. Ez a speciális helyzet olyan, mára már „fogyatéknak” számító tulajdonságokkal ruházott fel, mint: tolerancia, elfogadás, türelem.

Nem véletlenül fogalmazok így, ugyanis ezekkel a pozitívnak tartott értékekkel nekem csak rossz tapasztalataim vannak a párkeresés terén: bárkinél is próbálkoztam, túl rendes, túl jófiú kép alakult ki rólam, plusz a „maradjunk barátok” titulust tudtam csupán elérni.

Túlságosan önkritikusként, magamat hibáztattam a csalódásaimban: talán nem vagyok elég jóképű, olyan lányoknál próbálkoztam, akik nem voltak „velem egy kategóriában” (szépség vs. szörnyeteg) és hasonló elborult elméletek fogalmazódtak meg bennem.

Az ezidáig egyetlen komoly kapcsolatomban viszont ki tudtam teljesedni, ez az egymásra találás olyan dolgokat hozott ki belőlem, amiket éreztem, hogy bennem vannak, de senki sem adott esélyt arra, hogy megmutassam őket. Sajnos nem lett happy end a vége, így ismét próbáltam megtalálni azt, akivel megvan a közös hullámhossz.

Hogy ne csak a hagyományos módszereket alkalmazzam, kipróbáltam a manapság „trendi” megoldásokat, pl. Tinder... Érdekes módon amíg a barátaimnak sorra jöttek a „match”-ek, nekem semmi nem jött össze, és ha mégis: hiába írtam a páromnak, senki sem akart velem megismerkedni. (Pedig ez az alkalmazás erről szólna.)

Aztán jött a stílusváltás: rámentem a külsőségekre (ruha-cipő-kiegészítők), majd megvalósítva egy álmomat, prémium autó tulajdonossá váltam, de mindennek semmilyen pozitívumát nem tudtam learatni.

Ez a rengeteg csapkodás és csapódás a különböző irányokba teljesen bizonytalanná tett, és már belefáradtam. Önbizalmam nulla, nem vagyok pénzes sem, és teljesen hátrányos helyzetűnek érzem magam. (Pl. a lakástéma okán, amiben a családom nem tud segíteni – van munkahelyem, de csak egy albérletet tudnék kivenni belőle.)

Ebben a teljes elveszettségben és zűrzavarban aztán a következő fogalmazódott meg bennem: a mai lányok egyáltalán nem érdeklődőek, hiába vannak belső értékeid: ha nem vagy egy mai idea („rosszfiú”, fitt, pénzes vagy szuperjóképű), meg sem adják az esélyt arra, hogy elkezdődjön akár csak az ismerkedés. (Ha én próbálkozom, mintha a falnak beszélnék: én kérdezek, én érdeklődök, én nyomom a gombot, amire egyszavas válaszok jönnek csupán, majd semmi.)

Aztán itt vannak azok a közhelyek, hogy a nőknek „egy megbízható férfi kell csupán”: ezek csak üres süketelések, hogy behülyítsenek olyanokat, mint én, mert nekik is az ideák kellenek. (Ha nem illesz bele a sablonba, kuka vagy.)

Próbáltam megfelelni, de nem jött be semmi, így élem az életem tovább: várom a csodát (esetleg a lottó főnyereményt), próbálom megvalósítani a céljaimat és menni előre az úton, még ha el is vagyok csúszva időben plusz 10 évvel, egyes egyedül, magányosan.”