Tudom, hol a helyem. Prostikkal szexelek

„30 körüli férfiolvasótok vagyok. Olyan jó, hogy vagytok! Komolyan. A hozzátok érkező, tanulságos és elgondolkodtató leveleket olvasva – a maga szomorúan groteszk módján – vicces látni azt a rengeteg embert, akik ENNYIRE el vannak tévedve az életben. Illetőleg az élet egy kis részében, ami valamiért mindenkinek annyira, de annyira, hű de nagyon fontos: a párkapcsolatokban.

Most jöhet a szokásos duma: sokáig vacilláltam, hogy megírjam ezt a levelet, megsérteni senkit sem akarok, blabla… Mindenki kezelje helyén ezt az irományt, az esetlegesen felháborodóknak pedig jusson eszébe: az igazság fáj.

Csak a valóságot írom le, ami ez esetben sokaknál az önkritika teljes hiányát, míg másoknál a titkolt és jól felépített hazugságcsokrot fogja jelenteni. Amúgy kifejezetten örömteli, hogy mostanában olvasható egy-két olyan (mondjuk ki: őszinte) levél, amiben nem ferdítenek a szereplők, amiben leírják a kevésbé népszerű, de legalább őszinte igényeiket vagy épp helyzetüket.”

Brúnó álnevű olvasónk levelének bevezetője olvasható az előző három bekezdésben. Abszolút egyet értünk Brúnóval abban, hogy kell is ennyi felvezetés ahhoz, ami következik, készüljön fel mindenki, mert ez a levél egy nagyon sarkos véleményt fogalmaz meg. Brúnó ugyanazzal a problémával szembesül az életben, mint több korábbi levélíró, de ő teljesen egyéni választ adott erre a problémára, és maga is tudja, hogy sokan mások nem így gondolkodnak, sőt, fel fognak háborodni azon, hogy ő viszont igen.

Szerintünk azonban nagyon érdekes őt is elolvasni, elgondolkodni azon, amit Brúnó ír, aztán venni egy mély levegőt és... például írni egy válaszlevelet ide nekünk, a Randiblog e-mailcímére. Az ön véleményére, sőt, még inkább tapasztalataira szintén kíváncsiak vagyunk, üzenhet akár most rögtön vagy bármikor, amikor úgy érzi!

„Először a férfitársaimhoz szólnék.

Szóval. Elsőként egy kérdés: miért a felesleges körök? Arra a nevetséges, ciki és legfőképpen szerencsétlen teperésre gondolok, amit ti, béta-hímek bemutattok álmaitok nőjének. Most komolyan nem szégyellitek magatokat? Nem érzitek/tudjátok, hol a helyetek? Sírdogáltok, mert nem versenyezhettek a kigyúrt, gazdag BMW-sel, mégis vagytok olyan – már bocsánat – ostobák, hogy próbálkoztok tovább, ráadásként épp azoknál a nőknél, akikről az égvilágon mindenki álmodozik. És ti azt képzelitek, hogy annak ellenére, hogy a hierarchia alján vagytok, még lehet esélyetek – továbbmegyek, szerintetek a nők hibája az elutasítás, mert mégis, micsoda feslett nőszemély lehet az, akinek 50 milliós ház, 5-ös BMW és 50-es kar a belépő? Meg sem fordul a fejetekben, hogy NEM, ismétlem: NEM kellettek az igényes nőknek – az „igénytelen” nők pedig nektek nem kellenek.

Ne értse félre senki: én sem vagyok alfa. Sőt! Én még a béták között is béta vagyok, a nők szemében az a tipikus „bottal sem” típus – állítólag nem vagyok csúnya, meg a klasszikus bullshit szerint kedves vagyok, de minden más negatívumot kipipálhatok. Nincs luxusautóm, 30 évesen nincs lakásom/házam, nem vagyok kigyúrt és másokhoz hasonlóan én is többször és végzetesen elszúrtam az életem. Ami mégis fölétek emel, az egy olyan tulajdonság, ami mára a kihalás szélére került: a jó öreg önkritika. Tudom, hol a helyem. Tisztában vagyok a korlátaimmal. És ez az, amiért én csak mosolygok rajtatok! Soha életemben nem próbálkoztam. Soha életemben nem volt még egy randim sem. Nem volt párkapcsolatom. Prostikkal szexelek. Miért? Mert selejtes vagyok. Nem csalódtam, nem bántott senki. Egyszerűen én valamiért rájöttem arra, ami nektek nem esett le: normális, igényes nő engem nem akar/akarhat.

Persze, most jöhet a szokásos rizsa tőletek: „megkeseredett vagy!”, „nekem olyan valaki ne dumáljon, akinek még csaja sem volt!”, „én legalább nem kurvázok!” – rendszerint ezekkel kezdődik a végtelenített bullshit. Nyugodtan. Ahogy írtam: csak mosolygok. Nevetek azon, hogy nem magyaráztam be magamnak egy álszent, valójában nem működő álomvilágot és egy kicsit bizony szánom azokat, akiket az ön-hazugságaik nem létező boldogságba taszítottak. Mert az ébredés nagyon fájdalmas lesz.

Másodszor: hölgyeim!

Először is köszönöm annak a kisebb csoportnak, akik mernek őszinték lenni. Akik vállalják, hogy nem elégszenek meg egy bizonyos szint alatti versenyzővel. Akik nem azért kezdenek egy kapcsolatba, mert „ha nincs ló, jó a szamár is!”. A világ szégyene, hogy titeket bélyegeznek, ítélnek el, ti kapjátok a stigmákat, az előítéleteket, a kárörvendést az irigyektől. Pedig pusztán csak igényesek vagytok.

Most őszintén: hány olyan barátnőtök, kolleginátok, szomszédasszonyotok van, aki egy bétával kezdett és aki NEM lép félre, vagy legalább fantáziál a megcsalásról? Nem sok, ugye? Másrészt azok, akik nem képesek felvállalni a rossz döntésüket és ennek redukálására ilyen-olyan szánalmas indokokkal szeretőt keresnek, tegyék fel a kérdést: miért hülyítik a bétát? Miért ciki bevallani az igényeiteket? Miért nehéz beismerni: a kigyúrt, kopasz, gazdag és bunkó módon magabiztos Józsi vonzóbb, mint a figyelmes, félénk és udvarias Pali? Mi értelme egy olyan törékeny üvegpalotát építeni a nem létező érzéseitekből, amely az általatok generált belső feszültség miatt előbb-utóbb úgyis összetörik?

Miért nem lehet őszintének lenni? Kegyetlen? És? Kit érdekel? Ti megszabadultok egy sor színvonaltalan szerencsétlentől, az a sok szerencsétlen pedig legalább rájön, hol a helye – minimális intelligenciával ez nem okoz olyan nagy traumát az illetőben. „Legrosszabb” esetben lehet menni prostizni. A párkapcsolatról pedig lemondani. Mindenkinek sokkal jobb lenne!”