Bemutatott nekem egy ismerősöm két hostesslányt

Hátha jobb lesz, ha kiírom magamból… Arnó vagyok, és elmesélem, hogy a férfiak is tudnak naivak lenni, habár magamra ezt így nem mondtam volna sosem.

A ritka férfinevek közé tartozik az Arnó, de az alábbi levél beküldőjének most ez a név jutott álnévként. A fenti bevezetőből csak annyi derül ki, hogy Arnónak valami nyomja most a lelkét, és a terhen könnyíteni szeretne azzal, hogy ír róla egy kicsit nálunk – itt a Randiblogban úgyis anonim módon lehet mesélni!

Hogy pontosan mi történt Arnóval, azt mi se fogjuk előre elmesélni, a címnek kiemelt idézet a történet legelső sorából származik. Hogy ettől a találkozástól merre vitte Arnót a sors, azt szép lassan kiderül az alábbi levélből. Ha ön is szívesen mesélne ön is, a Randiblog e-mailcíme folyamatosan az ön rendelkezésére áll!

„A múlt század vége felé bemutatott nekem egy ismerősöm két hostesslányt. Semmi extra, teljesen átlagos lányok voltak, termékbemutatókat tartottak bevásárlóközpontokban. Az egyikükkel sok hosszú, átbeszélgetett éjszaka után összejöttem. Én kicsit zárkózott típus vagyok, de egy idő után megnyíltam és szerelem alakult ki közöttünk, legalábbis az én részemről.

Eltűnt 1-2 év, és feltűnt, hogy ha én nem kezdeményezek, akkor ő nem csinál semmit. Ez mindenre vonatkozott: szex, beszélgetés, érzelmek átadása, kedveskedés, stb. Ezt szóvá is tettem, hogy én el tudnám viselni, ha kicsit jobban szeretne. Aztán érdekes volt, mert ő volt az egyetlen nő az életemben, aki nem akart nekem tetszeni. Eléggé fiúsan öltözködött, kék volt a kedvenc színe, és a cipői… Na azoktól totálisan kész voltam. A derékszögű, teljesen lapos orrú cipő volt a kedvence, amitől én a falra tudtam volna mászni. Valahogy sikerült ezeken túltennem magamat, és más értékeire próbáltam koncentrálni, sajnos csak félsikerrel, közben pedig fokozatosan húzódtam visszafelé.

Úgy adódott, hogy sikerült az önkormányzattól venni egy lakást. Én fizettem, az ő nevére vettük. Kis lakás volt, nagyobbat szerettünk volna, meg gyereket. Meglett mindkettő, előbb a lakás, ez is az ő nevére, aztán 2 csoda szép gyerek. Közben egy multinál jókor volt jó helyen, és beindult a karrierje. A gyerekekkel így én maradtam otthon, én lettem a diplomás háztartásbeli, de nem foglalkoztam vele, mert a két gyerek teljesen lekötött és nagyon élveztem. Néha kicsit sok volt, főleg augusztus végén, már nagyon vártam a nyári szünet végét, de jó volt. Mostam, főztem, takarítottam, vasaltam, végeztem a kisebb-nagyobb javításokat is, vagy utánajártam, mit, hol, mennyiért.

A párommal pedig szépen távolodtunk elfelé egymástól, amire én 1-2 évente rá is kérdeztem, hogy jó lesz ez így nekünk? Aztán ment minden tovább, a gyerekek nőttek, mi pedig még tovább távolodtunk.

2-3 éve megkérdezte, hogy mit csináljon a főnökével, aki totálisan nem ért ahhoz, amit csinál, mire abban maradtunk, hogy amiről nem tud, az nem fájhat neki. Így kevesebb infót kapott a főnök, de mintha nálam is ezt a forgatókönyvet alkalmazta volna.

Előléptették, és egy csajos osztályon a hiúsága is mintha felébredt volna… Kezdte őt zavarni, hogy a beosztottjai jobban néznek ki nála. Engem ez nem érintett, mert velem nem volt hajlandó csinosan felöltözni. Mondtam neki, hogy milyen cipő tetszene, de ő közölte, hogy az szerinte nem menne fel a lábára. Aztán nem sokkal később újra mondtam, mire közölte, hogy neki már van olyanja, csak benn a munkahelyen veszi csak fel, mert eléggé kényelmetlen vele menni az utcán.

Aztán idén nyáron jött a szőke herceg és mindent vitt. Dióhéjban ennyi…

Drukkoljatok, hogy legalább melót találjak normálisat, mert a lakhatás, az lehet, hogy megoldódik és a faterék visszafogadnak...”