Eladtam mindenemet, ami emlékeztetett volna a múltamra

Szia Fábián! Üdv a csapatban, ismerős a helyzet, nekem 32 évesen következett be, ami neked kicsit később. Megoldást én sem tudok adni neked, de minden szavadat átéltem én is. Szóval tudom, miről beszélsz, így azt hiszem, segíteni is tudnék talán, talán egy példával.

Egy olyan levél kerül sorra ma a Randiblog Inbox rovatban, ami kifejezetten egy korábbi levélírónak, Fábiánnak szól, de annyira érdekes és fontos gondolatok vannak benne, hogy úgy éreztük, Fábiánon kívül még nagyon sok mindenkinek érdekes lehet ez a történet.

A beküldője, Balázs azt mondja, átélte ugyanazt, amit Fábián, akinek volt egy nagy szerelme, de a lány szakított vele, és Fábián azóta sem igazán tud lábra állni. Balázs levele egyrészt nem kecsegtet tökéletes boldogsággal, vagy azzal, hogy hamarosan minden magától meg fog oldódni. Másrészt viszont Balázs mégis egy sor nagyon hasznos gyakorlati tanácsot ad azzal kapcsolatban, hogy őneki hogyan sikerült továbblépni egy ilyen megrázkódtatás után.

Hozzá tudna még tenni mindahhoz, amit Balázs felsorol? Esetleg van, amivel nem ért egyet? Önnek is vannak hasonló tapasztalatai? Kérjük, meséljen ön is! Történetét a Randiblog e-mailcímére várjuk.

„Nekem sincs családom, szüleim korán meghaltak, barátaim kevesen, ellenségeim többen vannak. Mit tettem én? Elsőként elmentem egy pszichológushoz, aki egy év alatt kezelhetően rendbe hozott, már nem akartam beugrani a villamos elé… Utána jött a neheze, mert kezdeni kellett mindent előröl. Szó szerint eladtam mindenemet, semmi olyan dolgot nem hagytam meg, ami bármiféle módon emlékeztetett volna a múltamra. Szó szerint töröltem mindent. Így ismét volt pár év, amikor csak az volt a dolgom, hogy az újjáépítésre koncentráljak. Ez le is kötött nagyjából, és közben rendeződtem fejben és lélekben. Például elkezdtem zongorázni tanulni, ami nagyon jó érzelemkifejező eszköz. Vettem egy kutyát magamnak, megvettem azt a motort, amit régen szerettem volna, és elmentem motorozni. Igaz, egyedül és senki nem ölelt meg, de legalább a nappalok tartalmasak voltak.

Ennek az állapotnak idén lesz tizedik éve, és párkapcsolatok szintjén nem változott semmi. Már nagyjából le is tettem az egészről, berendezkedtem a totális agglegényéletre. Ami pénzem van, azt magamra költöm, és próbálom élvezni. Nem foglalkozok azzal, hogy mi lenne és mennyire vágytam családra régebben. Nem lett, hát ilyen az élet. Így más csemetéjével megyek moziba, a szomszéd kislánnyal csináljuk a házit, a sokadik barátom gyerekével túrázunk… és sorolhatnám.

Lassan már nem is veszem észre, mennyire hiányzik valaki, csak este jön el az a kissé szívszorító pillanat, amikor egyedül bújok ágyba. Persze amikor beteg vagyok vagy jön a karácsony, ünnepek meg ilyenek, hát az kicsit kemény. Viszont fel lehet rá készülni. Például elutazni és nem odafigyelni, hogy mindenki más ünnepel, míg te egyedül vagy.

Ezt dobta a sors vagy mifene, hát akkor most ezt kell élni. Vagy lesz jobb vagy nem, de mégis ebből kell kihozni a legtöbbet. Megtanulhatnál valamit, amit eddig nem tettél, csupán azért, mert neked jó érzés lenne. A csajok meg… éljenek azokkal, akiket választottak – örök életet kívánok mindkettőjüknek egymás mellett, minden irigység nélkül – én tuti nem akarnék ezek után velük! Azért a tartásom nekem még megmaradt, míg sok nőnek nem is volt sosem… de én sosem őket kerestem. Azt hiszem, te sem.

Szóval nem mondom, hogy minden történet csodásan végződik. De azt igen, hogy az életnek nincs vége és van élet a nagy Ő után is… csak kicsit szomorkásabb. Fel a fejjel és a pszichológussal tényleg őszintén beszélj, akkor tud csak segíteni! Ha még nem mentél el… menj! Tényleg segít! Próbáld ki, vegyél egy állatot, akit szeretgethetsz. Sokat segít egy kutya, aki hozzádbújik. Persze nem nő, igaz… de mégis a szeretet egy kis része átmegy beléd is, és nem leszel magányos.

Fel a fejjel! Volt már rosszabb és azt is túlélted, hát akkor miért most adnád fel?”