Kimentem, az első pár hónapot kb. egy szobában éltük le

Sziasztok, Bíborka vagyok. Hol is kezdjem a történetem...

Természetesen az elején érdemes mindig kezdeni, és a fenti bevezető után Bíborka alább olvasható levelében pontosan ezt is teszi. Bíborka valamennyi párkapcsolatát elmeséli nekünk, és egyrészt érdekes, hogy mindegyikben van valami közös – hogy pontosan mi, az mindjárt kiderül a levélből. Másrészt Bíborka a legtöbbet a legutóbbi kapcsolatáról ír, ami miatt külföldre költözött, és aminek során különösen nehéz problémákkal kellett szembenéznie.

Ezúton is köszönjük Bíborkának (természetesen nem ez az igazi neve), hogy írt, és szeretnénk bátorítani önt is, hogy ha van kedve mesélni, küldje be a saját történetét a Randiblog e-mailcímére! Nálunk név nélkül mesélhet bármiről, ami párkapcsolatokkal kapcsolatos.

„Talán 14 éves lehettem, amikor először szerelmes lettem, 2 évig tartott, együtt vesztettük el a szüzességünk, vele éltem meg mindent először. Aztán szétmentünk, mert megcsaltam, akkor kezdtem el élni, bulizni, részegen egyéjszakás kalandokat megélni.

Utána kb. 2 évig egyedül voltam, megismertem egy nálam 10 évvel idősebb pasit. Az a fura, hogy néha futólag találkoztunk, de nem ismertük egymást, aztán valahogy úgy hozta a sors, hogy megismertem egy buliban. Ez is kb. 2 évig tartott, ez a kapcsolat tele volt veszekedéssel, féltékenységgel. A részemről még is nagyon szerelmes voltam és úgy éreztem, belehalok, ha elveszítem, de rá kellett jönnöm, hogy neki én nem vagyok ennyire fontos: megcsalt.

Ennek a kapcsolatnak is vége lett, jött megint 2 év, hogy szingli voltam, buliztam, barátokkal elvoltam. Egyéjszakás kalandokba vágtam csak bele, senkit nem vettem komolyan, pedig lett volna rá jelentkező. Egy este épp buliztam, és annyira jól éreztem magam, hogy azt mondtam, örökké ezt akarom érezni, boldog vagyok egyedül, nekem nem kell senki hozzá.

Még aznap este megismertem a legnagyobb rémálmom: egy igazi férfit, akit imádtam, karakán volt, szexi és nagyon vonzott. Kiderült, hogy ő külföldön él, még aznap este azt ecsetelte nekem, hogy költözzek ki hozzá, segít nekem mindenben. Persze próbáltam ellenállni az elején, de végül 2 nap együttlét után rávett, hogy próbáljuk meg együtt, és ha nem jönne össze nekünk, ő akkor is segít nekem mindenben.

Pár hónapig csak távkapcsolatban éltünk, hazajött hozzám havonta, én is voltam nála egy hetet, hogy megnézzem, tetszik-e, aztán végül itthon hagytam mindent és mentem a saját fejem után. Család, barátok vegyes érzéssel voltak ez iránt, volt, aki támogatott, volt, aki nem.

Kimentem, az első pár hónapot kb. egy szobában éltük le, ő dolgozott, én még nem, de aztán már annyira untam, hogy elmentem dolgozni pedig nem akarta. Nem jártunk sehova, mert ő dolgozik. Minden egyre rosszabb lett, csak az elején azt hittem, ez csak egy időszak, most nehezebb neki, hogy én is ott vagyok, de nem, ő ilyen nonstop játszik, egy szobában alszik és dolgozik, ez az élete. Csak nekem kicsit másképp festette le, aztán ugye honvágyam is lett, depressziós lettem, sokat veszekedtünk, én voltam a hibás mindenért, és a végén már nem csak kiabálással végződött egy-egy veszekedés, hanem tettekig fajult.

Én csak tűrtem és tűrtem, és reménykedtem, hogy holnap más lesz, reménykedtem, hogy egyszer ugyanaz a férfi lesz, aki egy hatalmas csokor rózsával várt a munkahelyem előtt, és azt mondta, hogy velem akar élni örökké. Nem lett más, amikor már a családom is rájött, amikor már 20 kg-ot fogytam, csont és bőr voltam, úgy döntöttem, véget vetek ennek, és megpróbálom egyedül. Persze nem jött össze, a depresszió, a magány kezdett felőrölni, tudtam, ott minden rá emlékeztet, és úgy döntöttem, hogy hazajövök. Egy kis pénzt még félretettem, és új életet kezdtem itthon, vagy a régit újrakezdtem. Mondanom se kell, hogy ez a kapcsolat is 2 évig tartott.

Azóta egyedül élek, másfél éve kb., bulizok, dolgozok, elvagyok egyedül, kezdem magam túltenni a történteken, már nem rá gondolok mindennap. Vannak, akik udvarolnak, vannak egyéjszakás kalandjaim. De ezek után is a legszörnyűbb, hogy még mindig hiszek az igaz szerelemben, szeretném megtalálni a nagy ő-t, azt, akinek tényleg a másik fele vagyok, nem csak 2 évig...

De tényleg ennyi mindenen keresztül kell mennünk, hogy megtaláljuk? Vagy csak én választok rosszul? Vagy velem van a baj és hagyjak fel az egésszel? Már félek belevágni egy új kapcsolatba, mert mi van, ha megint valami szörnyű dolgot kell átélnem...”