Derültek ki a szeretők, otthoni kis kalandok, barátnők

Sziasztok, Gemma vagyok. Valamiért úgy gondoltam, nekem is ki kell írnom magamból az én kis kálváriámat. Remélem, megérte, és legalább egy embernek tudok vele segíteni, és ki mer lépni egy érzelemmentes kapcsolatból, és megkeresi a saját boldogságát, úgy, ahogyan én is tettem. Engedjétek meg, hogy elmeséljem az én történetemet, amit sikeresen tavaly lezártam, és azóta az új év, új remények címszó alatt megtaláltam a párom, és remélem, ez más és örök lesz...

Természetesen az alábbi levél fenti bevezetőjében eredetileg nem a Gemma név szerepelt, de itt a Randiblogban mindenkinél álnevet használunk. Gemma egy külföldön élő olvasónk, aki arról mesél, hogy milyen hosszú és fájdalmas út vezetett el ehhez a bizonyos szakításhoz, amit már a bevezetőben is említ.

Van, ami azért pont úgy történt ebben az esetben, ahogy, mert Gemma és szerelme külföldön élt – de olyan részletek is vannak ebben a levélben, amik univerzálisak, olyan érzelmekkel, amiket szinte mindannyian átélünk legalább egyszer az életben. Köszönjük Gemmának, hogy beküldte beszámolóját a Randiblog e-mailcímére, és bátorítjuk önt, hogy ha van kedve, írjon nekünk ön is! Az ön történetére is kíváncsiak vagyunk!

„Minden kapcsolatban eljön az a bizonyos fordulópont, amikor minden megváltozik, és mindent újra kell terveznie két embernek ahhoz, hogy közösen vagy egyedül, de tovább tudjanak lépni. Ehhez pedig el kell engedni a másik kezét, és szabad utat kell adni, hogy mind a két fél megtalálhassa a saját útját és folytatni tudja.

Legyen ez a történet mindenkinek egy példa, annak a példája, hogyan NEM szabad hagyni, hogy az érzéseink vezessenek vagy a megszokás!

Az (ex)párommal két és fél év együttélés és számtalan közös élmény és utazás után jutott el a kapcsolatunk arra a pontra, mikor leültünk és ő azt mondta: nekem valami más kell... Ebben semmi rossz nincs, ha nem érzi jól magát a kapcsolatban, akkor lépni kell. Lépni, de nem minden áron. A mi esetünkben ugyanis más volt a helyzet, mintsem hogy fogtam magam és hazaköltözöm, mivel mi külföldön élünk, távol az otthon szeretetétől.

Érdekes, nem? Ha ez a beszélgetés otthon Magyarországon történik meg, akkor mi meg se próbálunk küzdeni. Talán azért is írom ezt most meg, több, mint fél év után, hogy segíteni tudjak azon női társaimnak, akik hasonló nehéz út előtt állnak, vagy pedig félnek belevágni, hogy végre megtalálják a helyes utat. Egyet biztosan tudok: piszok nehéz lesz, de megéri.

Mivel mindenki tudja, aki külhonban él, hogy egyik percről a másikra elég nehéz lakást találni és költözni, na meg a napi rutin sem engedi meg ezt, munka… munka... munka... Meg persze azért a két és fél év vonz maga után: terveket, közös tulajdont, és kis apróságokat, hogy véletlenül se legyen könnyű dolgod.

Így kezdődött a mi kis csatánk saját magunkkal és egymással. A probléma nem ott kezdődött, hogy mi nem szerettük egymást vagy nem működött a kémia, nem, ezzel minden rendben volt. A probléma az volt, hogy a másik felem, az én párom nem találta a helyét, nem volt elképzelése arról, hogy mi is a célja az életében. Én ezt elfogadtam, és szabadjára engedtem úgy, hogy fogalmam sem volt, mi lesz ebből, hogy másnap haza fog-e jönni vagy sem. Hosszú átvitatkozott éjszakák és nappalok következtek, amivel szépen lassan kiöltük a harmóniát a kapcsolatunkból.

Mégis valamiért a környezetünknek fel sem tűnt az, hogy mi is történik épp velünk, akkor kezdett mindenki gyanakodni, mikor én megszabadultam közel két hónap alatt 10 kg-tól. Vicces, nem? Azelőtt bármit kipróbáltam, nem bírtam lefogyni, de ha elhagynak, akkor egyből képes leszel rá, ilyenek vagyunk mi, nők.

Tehát teltek a napok, a hetek, a hónapok... de semmis em változott, mi éltük ugyanazt az életet, amit eddig, de az agyunk teljesen külön kezdett el gondolkozni. Addig nekem nem volt A, B, C vagy D tervem, nekem egy volt: MI. Aztán szépen lassan elkezdtem terveket gyártani, és opciókat arra az esetre, ha mi ezt nem fogjuk megoldani. A mi harcunk közel 1 évig tartott, amiben nem volt köszönet.

Ő elengedte, én harcoltam, harcoltam azért, hogy ez működjön, hogy újra azok lehessünk, akik voltunk. Közel fél év harc után feladtam. Elengedtem a kezét, és azt mondtam neki, hogy menjen, adjunk fel mindent, amit eddig közösen felépítettünk, és menjen mindenki a saját útjára… Erre a válasza ennyi volt: oké, legyen így, nekem idő kell… Hazament, 3 hónapot külön töltöttünk, és úgy gondolom, életem legnehezebb és egyben legmeghatározóbb 3 hónapja volt.

Szakítottunk, majd újra összejöttünk, harcoltunk egymás ellen, az ellen, hogy ez megszűnjön, pedig mindketten tudtuk, hogy más kiút nincs ebből. Letelt a 3 hónap, tele félelemmel ültem a konyhánkban és vártam „haza” őt és a közösen vásárolt édes tündéri kutyánkat. Vártam valamilyen érzést, de semmi sem jött, mintha két idegen találkozna. Majd leültünk, és válaszút elé raktam: vagy most elválnak útjaink, vagy pedig foggal-körömmel harcolunk egymásért. Ő azt mondta, harcoljunk. Mondanom sem kell. belementem, de bár ne tettem volna… Derültek ki a szeretők, otthoni kis kalandok, barátnők… Ott azon a ponton 1 év után eljutottam oda, amikor feladtam, elengedtem és csak sodródtam. Majd közösen eldöntöttük, hogy hazaköltözünk, de engem még kötött pár dolog a külföldre, így maradt a távkapcsolat, ami végleg eldöntötte, hogy ennek nincs jövője. A mai napig nem tudom az okát, miért, min ment el a mi kapcsolatunk, talán egyszerűen elmúlt, és nem is kellene válaszokat keressek, csak levonni a megfelelő konzekvenciát és a jövőben másképp alakítani az életemet.

És hogy miért írtam ezt most le? Nem tudom, azt viszont igen, kedves női társaim: elengedni a legnehezebb, de aki menni akar, azt ne fogd vissza. Életem legnagyobb tanulópénze volt, testileg-lelkileg és pénzügyileg is. És, hogy így visszatekintve mit is gondolok erről az 1 évről? Hatalmas hülyeség volt küzdeni valamiért, ami már elmúlt, mert nem mindegy, hogy valakit szeretsz vagy valakibe szerelmes vagy.”