Szembesítettem, hogy tudom, hogy vett magának egy prostituáltat

Azt hiszem, egy nem hétköznapinak nevezhető a történet, amit most leírok. Szerintem nagyon is hétköznapi, színtelen és lapos. Mondhatnám, hogy meglepőek benne a fordulatok, de nem azok, csak egyszerűen szánalmasak.

A fenti bekezdés Polli álnevű olvasónk alábbi levelének bevezetője. Nem szoktunk a levelekről véleményt nyilvánítani itt a bevezetőben, de úgy érezzük, hogy Polli esetében muszáj: szerintünk nagyon nem hétköznapi az alábbi történet, és garantáljuk, hogy mi több ponton is kifejezetten meglepődtünk az olvasása közben. Természetesen ha végigolvassa az egészet, érteni fogja azt is, mire gondol Polli, amikor azt írja, hogy hétköznapi, színtelen és szánalmas a történet.

Ha ön a cím alapján valami extrémre számít, olvasson bátran tovább, sőt, most figyelmeztetünk mindenkit, hogy található egy-egy szókimondó kifejezés a szövegben. És ha Polli beszámolója után úgy érzi, hogy önnek is lenne mesélnivalója társkeresés-párkapcsolatok-szakítás témakörében, kérjük, írjon nekünk ön is! A történeteket az alábbi címre várjuk e-mailben.

„Értem én, hogy sokan a párkapcsolati kavarásaikkal csak a belső bizonytalanságukat próbálják csillapítani, mert szembesülni önmagunkkal sokkal nehezebb, mint hülyíteni valaki mást. A hülyítéssel az a gond, hogy csak kis ideig működik, aztán terhessé válik, és szabadulni kell tőle, ami elkerülhetetlen előbb utóbb. Ez az én számomra a gyengeség jele. Tiszteletlenség, nem csak azzal szemben, akit megpróbálsz hülyére venni azért, hogy neked egy rövid időre kényelmes legyen, hanem elsősorban önmagaddal szemben.

De térjünk is a lényegre. Külföldön éltem immáron hat éve. Nem volt rózsás a helyzet, már csak azért sem, mert az akkori barátom sajnos alkoholistává vált, és egyre súlyosabban átvette rajta az alkohol az uralmat. Már a delírium tremens demenciája mutatkozott rajta, hangokat hallott, kiszámíthatatlan volt, dührohamokat kapott látszólag minden különösebb ok nélkül, és gyakran rámtámadt ollóval, forró vasalóval, eltörte a hátamon a polcot, megvágott többször késsel, megpróbált többször megfojtani, kinyomni a bal szemgolyómat, illetve megpróbált kidobni az ablakon a harmadik emeletről, hogy megszerezhesse a lakásomat.

Ekkor kezdett el írogatni egy régi barátom, akivel semmi különös nem volt soha köztünk. Mivel tizen-x évi ismeretség volt, nem fordult meg a fejemben a gondolat, hogy esetleg nem teljesen igaz, amit mond. Azt írta nekem, hogy 10 éve rólam álmodozik. Küzdöttem ellene, de végül elhittem. Azt persze végig tudtam, hogy irtó kényelmes több száz km-ről irkálni valakinek, ennek hangot is adtam. Ezt úgy tűnt, helyre is sikerült tenni, én pedig elmondtam mindent a helyzetemről. Itt kellett volna kapcsolnom először, hiszen esze ágában nem volt, hogy esetleg segítsen, csak annyit írt:

remélem, megszabadulsz tőle.

Végül az utolsó késes támadás után immáron harmadszor jelentettem fel a barátomat. Akkor már megrendeltem a kisbuszt, amivel hazaszállítom a dolgaimat, mivel a régi barát nagyon győzködött arról, hogy költözzek haza, és segít majd nekem mindenben. Kicsit furcsa volt ugyan, hogy időről-időre rákérdez, hogy akkor mikor is jövök.

Ennek ellenére mindig azt írta, hogy nagyon vár, mert ő is nagyon egyedül van. És egy csoda, hogy végül egymásra találtunk.

Aztán hazaértem. Az rögtön láthatóvá vált, hogy valami nem klappol, mert amikor több száz km volt köztünk, valahogy mindig ráért, amikor viszont hazaértem, akkor ez elkezdett körülményessé válni. Azt gondoltam, hogy hagyom érvényesülni, és nem vetem rá magamat. Ennek fejében nem is nagyon történt semmi. Találkoztunk ugyan egyszer-kétszer, de a hatalmas szerelmi láng sehol sem volt ahhoz képest, amilyen üzenetváltásaink voltak.

Majd egy szép délután egy messenger üzenetet kaptam, miszerint nagyon sajnálja, de visszajött az exe, és még mindig van valami, és neki az a benyomása rólam, hogy nem vagyok igazán nő. (Hozzáteszem, tudta, mit kell mondani, mert ez az alkoholista barátom kedvelt bántalmazási formulája volt: „ha igazán nő lennél... stb, én pedig a nőket szeretem”.) Próbáltam felhívni, de három napig nem volt elérhető. Majd azt írta, hogy ez neki mennyire nehéz, és értsem meg.

Majd bocsánatot kért és továbbgyűrűzött a történet. Lassan már egy egyszerű mondatot nem tudtam vele váltani, mert arra hivatkozott, hogy a visszatért múzsa olyan nagyon féltékeny. Azt javasolta, beszéljünk egymással. Gondolom, azt hitte, hogy ez nem fog megtörténni, de megfogadtam a tanácsát és felhívtam a hölgyet.

És minden kiderült.

A hölgy sohasem szakított a sráccal, vagyis nem visszajött, hanem el se ment. Amikor én még úton voltam, addig köztük komolyra fordultak a dolgok, és még lánykérés is történt, mert „tíz éve álmodozott erről”. A hölgy persze rákérdezett ugyanekkor, hogy mi is a helyzet velünk, de erre a srác azt mondta, hogy én nem vagyok neki senki, különben se vagyok alkalmas semmilyen kapcsolatra, nemhogy egy komolyra.

Eleinte azt gondoltam, hogy csak féltékenységből mondta mindezt, mivel barátunk azt mondta nekem, hogy szakítottak a hölggyel az állandó őrült féltékenysége miatt. Ez sem volt igaz. Végül ki lettem kiáltva Szemétszarkavarókurvának a nagy spiritualitás közepette. (Igen, barátunk spirituális vezető.) Akkor úgy gondoltam, itt vége is a történetnek, legyenek boldogok, vagy ahogy gondolják. Telt is az idő, aztán barátunk ismét megkeresett, megkérdezett, láttam-e az utolsó videóját. És újra beszélhetni kezdtünk. Azt állította, nem beszélnek már a múzsájával, mert mindennek vége. Aztán kiutazott külföldre. Ezt a barátnőjével már régóta tudtuk, és ugyanaz a benyomásunk volt róla. Valami nem stimmelt ezzel se.

Annyit hozzátennék elöljáróban, hogy barátunknak volt valami fixációja a transzneműekkel, de ez csak poénszintnek tűnt, nekem is sok transz barátom volt külföldön, szórakoztatóiparban dolgoztam, és imádtam a transz művész kollegáimat.

Barátunk azt állította magáról, hogy nála nagyobb heteró nincs a világon, és soha nem menne prostikhoz, főleg nem transzhoz. Külföldről viszont egy csodás, mindent elsöprő igaz szerelem sztorijával tért vissza. Nem követtem már figyelemmel, mit csinál, örültem a nyugalmamnak. De megkeresett, és felhívta a figyelmemet a csodás eseményre. A közösségi oldala ki volt plakátolva a képekkel, ahol az említett „csoda”, a leggyönyörűbb, legédesebb lány látható e föld kerekén.

A sok fotóból kiderült, hogy egy transzszexuális prostituáltról van szó. Már a második útjára ment barátunk, hogy megkérje a kezét. Amikor pedig szembesítettem a ténnyel, hogy tudom, miről van szó, vagyis hogy vett magának egy prostituáltat, akit el akar venni feleségül, őrjöngeni kezdett, hogy azonnali hatállyal takarodjak az életéből. Magasröptű jelzőkkel illetve engem megint, spirituálisan.

Ezzel még nem volt vége. Egy kb. fél év szünet követte.

A volt múzsa, aki „vetélytársam” volt, megkeresett, hogy vegyek részt egy tanfolyamán, amire engem ingyen meghív. Furcsálltam is. Egy ilyen tanfolyam piaci ára több százezer forint körül mozog. A hátterében mindennek az állt, hogy haverunk is meg lett hívva. Mivel ha fizetek, elsőbbséget élveztem volna, így nem. Az, hogy ismét bele akartak rántani a játékba, nagyon megbotránkoztatott. Van már harmadik játékszer a történetben, ha játszani akarnak egymással, minek kellek ehhez én? Megint a saját gyengeségeikkel nem tudnak szembenézni, és engem húznak bele kifogásnak, ezt a játékot nem játsszuk.

A menyasszony azóta dicsőségesen megérkezett Magyarországra. Valószínűnek tartom, az utolsó elkeseredett próbálkozás volt arra, hogy ezt meg lehessen úszni. Vagy ki tudja.

Én sok boldogságot kívánok nekik hármuknak, illetve egy tisztább önképet magukról.”