Összetörte a szívem azzal, hogy a drogot és a lazulást választotta

Csalódásom szeretném elmesélni.

Ennyi bevezető tartozik az alábbi történethez, amely Izabella álnevű olvasónktól érkezett. Izabella egy ellaposodó viszony végén vette fel a kapcsolatot egy exével, és hamarosan ez az ex vált megint a barátjává, és az addigi barátja az exévé. A régi-új szerelem azonban távkapcsolat volt, és nem ez volt az egyetlen dolog, ami végül, amint azt a címből és a bevezetőből is ki lehet találni, szakításhoz vezetett.

Izabella nemcsak mesél, hanem a levele végén tanácsot is kér. Hogyan lehet feldolgozni egy ilyen csalódást, hogyan lehet továbblépni? Ha önnek van válasza Izabella kérdésére, vagy ha ön is csak egyszerűen szívesen mesélne valamiről, kérjük, írjon nekünk e-mailt! Levelét az alábbi címre várjuk.

„5 évet jártam egy sráccal, idő közben leköltöztünk vidékre. A vége felé ellaposodott a kapcsolatunk, decemberben ráírtam az exemre, beszélgettünk, aztán találkoztunk... Szex lett a vége. Abban a hónapban kétszer is.

Március végén szakítottam, megbeszéltük, hogy nem vagyunk boldogok, másra vágyunk. Egy ideig együtt laktunk, míg nem találtam másik lakást, az exemnek nem tetszett, féltékeny volt. Ő mindvégig Budapesten volt, először ez volt a kifogása, ezért nem működne a kapcsolat, mert az exemmel lakom, aztán az, hogy közelebb van hozzám az új exem, mint ő, nyilván a távolság.

Az is nehezítette a kapcsolatot, hogy ő vendéglátós, éjszakába nyúlóan dolgozik, reggel tíz körül kel. Én hajnalban kelek és max. este nyolckor fekszem, hogy eleget aludjak. És mégis azt éreztem, működne, működnie kell mert a sors egymásnak teremtett, annyira más volt vele, a szex… nem simán szex! Elszakadt lepedő, leszakadt ágy… mindamellett vicces is, sokat nevettünk. A szüleivel lakik, de ez sem zavart, mert imádtam a szülőket, ők is engem. (Volt, hogy az utánam következő barátnőjét az apja az én nevemen szólította, egy betű sem egyezik a két névben, úgy megnéztem volna a lány arcát!)

Kb. ennyi az előzmény, a lényeg, elég szarul keres a srác, napi fizetést kap, amit kap, kb. elveri edzésre, számlákra, lakbérre, szóval az életére, de kb. pöccre, nincs félretett pénze. Sosem érdekelt, mennyit keres, elmegyünk-e puccos randira, csak vele lehessek. Jött egy rosszabb időszaka, én meg belecsempésztem pár forintot (pár tízezret) a pénztárcájába. Nem terveztem visszakérni. Aztán hazamentem, ő dolgozni, szóval csak este vette észre. Komolyan szívből adtam! Ez volt hónap végén.

A következő hónap elején megkérdezte, elmegyek-e vele az egyik barátja szülinapjára, az összes barátja ott lett volna, izgultam, kész bemutatni nekik. Előtte zsinórban 5 napot tolt le munkával, szóval eléggé rottyon volt. Aggódtam is, elmenni egy buliba, ahol acid techno szól, nyilván nem józanul tolják végig az estét, jót tesz-e neki. Aztán a buli előtt 2 nappal közölte, mégse menjünk, legyünk csak együtt, másnap dolgozik, de a vasárnap és a hétfő fele a miénk lesz. Ez mind szép és jó.

De eljött a péntek, mielőtt indultam, felhívott, nem baj-e, ha ő mégis menne, de nélkülem, mert milyen levágós, hogy először lemondja, aztán megjelenik velem. Hezitáltam, bántott, hogy szégyell vagy nem is tudom. Belementem, de aztán közölte, úgyis fáradt lennék, esetleg várjam meg a szobájában. Mint valami öleb. (Ezt én gondoltam hozzá, de azért nem olyan?) Felhúztam magam, közöltem vele, nem alszom nála, menjen csak a buliba, barátnőmnél alszom. Aztán felhívott, nem megy a buliba, menjek hozzá, aludjak nála. Nem akartam beadni a derekam, nemet mondtam.

Szombat egész nap nem beszéltünk, este felhívott, hogy vasárnap akkor találkozzunk. Mondtam, hogy nem. Összetörte a szívem azzal, hogy a drogot és a lazulást választotta volna, készpénznek vett, hogy mindig ott leszek neki. Úgy, hogy előtte egekig magasztalt, hogy mennyire hálás nekem, hogy én megyek Pestre, de ő még egyszer sem jött el hozzám. És hogy a barátja is vagyok, nem csak egy zsepi (amit eldob, így jellemezte általában a lányokat).

Eljött a vasárnap, mikor megérkeztem, aludt, szüleivel beszélgettem, direkt becsuktuk az ajtót, nem akartam látni. Aztán elugrottam a boltba, addigra felkelt, a konyhában szüttyögött, hallotta, hogy az előszobában vagyok, mégsem jött oda, hogy a szemembe nézzen. Programot csinált vasárnapra, szóval mire visszaértem a boltból, elment, de írt egy üzit, hogy négyre jön, akár meg is várhatom(?). Közöltem, hogy megy a buszom… Nem jött utánam, sem aznap, sem másnap. A buszról írtam neki, dühös voltam. Közöltem vele, a pénzt, amit adtam, kérem vissza.

Aztán napokig semmi, aztán beszélgettünk egy-egy mondatot naponta, aztán felhívott, egész érdeklődő volt. Még azt is írta, vágyik rám, velem akar lenni, akár ki is költözne ide. Mesélt az edzéséről, napjairól. Sokat dolgozott, írta, hogy ma ugyan nem beszéltünk sokat, de majd holnap.

Két napra rá olyan flegma lett, közölte, hogy hagyjam a picsába, elutalja a pénzt, adjam meg a számlaszámom. Én többet nem zsarolom lelkileg ezzel (?). Szerintem túltolta a szert, funkcionális drogos, nyilván nem titok, hogy a vendéglátásban használnak kellékeket, hogy pörögjenek… Amikor be van állva, vagy kedves, vagy ilyen paranoid.

Szomorú vagyok. Rájöttem, nem lesz ez soha normális kapcsolat. Pedig annyira klikkeltünk. Ostobaság, tudom. Elnézést, ha hosszú lett. Annyira értetlenül állok ez előtt.

Van-e valami tanács, mikor múlik el ez a fájdalom? Tudom, idő… De azt érzem, „ez” még ezt sem érdemli meg, az időmet, amit szomorúsággal töltök. Válaszotok előre is köszönöm.”