A férjemé lett az anyaszerep: csőlátás, semmi nem érdekli, csak a gyerek

Elkoptunk

– ezzel az egyszavas címmel/bevezetővel indítja alább teljes egészében olvasható levelét Anikó, aki a Randiblog Inbox című posztsorozatban ma sorra kerül. Anikó a férjével való viszonyát írta meg nekünk, különös tekintettel arra, hogy hogyan alakult a kapcsolatuk az évek során, főként azután, hogy első gyerekük megszületett.

Anikó levele azon posztok sorába illeszkedik, amik azt a jelek szerint gyakran előforduló esetet tárgyalják, amikor egy kapcsolatból az évek során szép lassan kikopik a szex, és ez az egyik fél számára egyre terhesebb. Az esetek nagyobb részében a férjek szoktak ilyesmire panaszkodni, de ezúttal Anikó személyében megint egy feleség írt nekünk ugyanerről – vajon mit lehet ilyen helyzetben tenni? Ha van kedve, írjon nekünk ön is a Randiblog alábbi címére! Várjuk az ön történetét, illetve tapasztalatait!

„Több mint 15 éve vagyunk együtt, 10 éve házasságban. Nagyon szerelmes voltam az elejétől a férjembe, nehezen lett az enyém, de az lett. 16 voltam, rózsaszín köd, minden. Majd külföld, elfáradó kapcsolat, mellőzöttség, neki egyéb elfoglaltságok, kopó beszélgetések, hetek, hónapok egymás nélkül, elhanyagolt, magányos nő lettem. Alkalmi partner, amit kis naivan akkor még nem tudtam elhallgatni. Sírva vallott szerelmet férj, nem akar elveszíteni, óriási lendülettel újrakezdés, figyelmesség, lánykérés, esküvő. Föld feletti boldogság, évekig.

Majd ismét minden fontosabb lett, mint én. Ugyanaz a mellőzöttségérzés. Szex gyakorlatilag 0, havi 1-2 alkalom (úgy, hogy az elején persze napi szintűek voltak az együttlétek). Emiatt nem is védekeztünk, így terhes lettem. Felemás érzések, mert közben jött egy munkatárs, akinek nagyon tetszettem, így is. Nem hagytuk annyiban. Bókok sose érkeztek „otthonról” se előtte, és persze nagy hassal sem voltam izgalmas a férjemnek. Bár egészen jól ki sikerült csikarnom az együttléteket, kaját nem, de a szexet egyfolytában kívántam.

Csodaszép, egészséges kisfiú, gyors testi regenerálódás, a sors még azt is elintézte, hogy a melleimre a gyerek nem tartott igényt. Tehát szerintem minden adott lenne, hogy házaspárként házaséletet éljük. Ehelyett egy-egy hónap eltelik két alkalom között. A férjemé lett a (bocs, anyukák) anyaszerep: csőlátás, senki és semmi más nem érdekel, csak a gyerek. Mint amikor a nőknél dúlnak a hormonok. Mindenfajta közeledést visszautasít, elmismásol. Kettesben soha nem vagyunk, mert „ő nem akar egy percet se a gyerek nélkül tölteni”. Ennek megfelelően nincs randi, nincs mozi, vacsora, séta, kettesben nem létezünk. Szülei vagyunk a kicsinek, és ennyi, semmi más.

Kértem szépen, halkan. Sírva, üvöltve, toporzékolva, könyörögve, kértem párterápiát, randinapot, pszichológust („Menjél, kezeltesd akkor magad!”).

Tényleg nem jár egy harmincpár éves, normális (nem vagyok a végletek embere, nem hisztizek (sokat...), normálisan kinéző (nem vagyok Palvin Barbi, de nem hanyagolom el magam), nem követelőzök, rendesen keresek, minden házimunkát elvégzek, főzök, takarítok, mellette főállásban dolgozom, elhozom a gyereket az oviból. A kisfiam és a férjem közötti szimbiózis első blikkre is látszik, imádják egymást. Nagyon szeretem, hogy szereti a picit, de nekem nem maradt hely a szívében.

Megfulladok, és várva-várom, hogy valaki végre észrevegyen. Hiányzik a szex, a szeretet, az, hogy kapjak egy ölelést, hogy megdicsérjen valaki, hogy csinos vagyok, vagy szóvá tegye, hogy most nem jó a hajam, tehát csak annyi, hogy észrevegyen valaki.

Üresség az egész élet így, nincs meg a háttér, a fontosság érzése. Semmi nem maradt a boldogságból, ami a házasságunkhoz köthető, bár anyaként azt hiszem, ennél boldogabb nem lehetnék.

Tényleg nagy kérés, hogy feleség maradjak? Hogy nő legyek? Tényleg „mindössze” a gyerek anyja vagyok?”