Talán megérezték, hogy a határozott fellépés mögött mennyire vágyom én is az elfogadást

Azért írok nektek, mert egyrészt szükségem van rá, hogy kiírjam magamból, másrészt szerintem a társadalom egy olyan, csendes kisebbségét képviselem, akiknek már az is sokat jelenthet, hogy valaki egy cipőben jár velük és átérzi a helyzetüket.

Ma megint egy olvasói levél kerül sorra a Randiblogban, a beküldő álneve Lajos, a téma pedig az, hogy mihez kezdhet az ember, ha egyszerűen nem jön össze neki a párkapcsolat, bármennyire is vágyik rá. Lajos azt mondja, már gyerekkorában is az alacsony önértékeléssel küzdött, de felnőttként megtett mindent ennek a legyőzésére. Hogy erőfeszítéseinek mi lett az eredménye, azt természetesen nem meséljük el előre, de azért a címből és a bevezetőből lehet sejteni, hogy ez nem lesz egy hurráoptimista végkicsengésű levél.

Lajos nem mondja, hogy tanácsot kérne, egyszerűen csak el szerette volna mesélni, hogy hol tart, mi vele a helyzet, hogy tudjuk, hogy van ilyen is. Ha ön szintén ebben a cipőben jár, vagy ha valami bármi más nyomja a lelkét, kérjük, írjon nekünk ön is! Nem ígérjük, hogy bármit meg tudnánk oldani, de hátha jobb lesz egy kicsit attól, hogy kiírhatta magából a dolgokat, hogy mesélhetett egy kicsit névtelenül a nagy nyilvánosságnak! A leveleket e-mailben várjuk az alábbi címre.

„30-hoz közelítő férfi vagyok, és gyakorlatilag egész életemben egyedül voltam, kisebb, nagyon rövid kalandoktól, hamvukba holt kapcsolatkezdeményektől eltekintve. Gyerekkori élményeim miatt egész életemben az alacsony önértékelésemmel küzdöttem, mindig azt éreztem, nekem nem jár a szerelem, én nem vagyok vonzó, én vagyok a kis szerencsétlen, akivel senki nem fog táncolni, akit a lányok legfeljebb kinevetnek. Ez ma már nincs így, belül mégis ugyanannak az embernek érzem magam.

Rengeteg időt, energiát és önfegyelmet tettem abba, hogy a lehető legjobb verzióm legyek, hátha úgy már „elég jó” leszek. Soha nem a kifogásokat kerestem, hogy miért kellene engem elfogadni xy gyengeségemmel együtt, hanem azon voltam, hogy mindenben megfeleljek. Rendszeres edzés, egészséges életmód, kiemelkedő jövedelem, a szociális határaim tágítása és egy határozott kiállás felépítése, mind-mind megtettem, végig reménykedve, hogy az út végén engem is vár, ami után egész életemben epekedtem: szeretni és kívánni egymást valakivel.

De hiába. Hiába tettem meg mindent, amit az embernek tanácsolni szoktak, miben fejlessze magát, akinek nincs sikere. A legtöbb, amit kaphattam, egy-egy röpke pillantás volt csak abba, milyen is lenne boldognak lenni valakivel. Mert előfordult, hogy kaptam esélyt, hogy valakivel úgy tűnt, egymásra találtunk: megvolt a kémia, elcsattant az első csók, vagy akár néhányszor még egymás ágyában is ébredtünk. Mégis, minden egyes alkalommal előbb vagy utóbb, de nagyon rövid időn belül kiadták az utam.

Hogy miért? Csak találgatni tudok. Talán túlságosan akartam, túlságosan lelkes voltam, túlságosan érezték, hogy mennyire éhes volt a lelkem a szeretetükre. Talán megérezték, hogy a határozott fellépés mögött mennyire vágyom én is az elfogadást, hogy valakivel gyengéd lehessek, hogy valakivel mindent megoszthassak, és így már nem voltam jó.

Nem tudom.

Csak azt tudom, hogy az egész fiatalkorom a reményvesztett kétségbeesés, a remény és a tehetetlen, sóvárgó frusztráció hullámvasútján telt el – mondd meg, világ, mit csináljak még, hogy engem is szeressen végre valaki?

És minél több idő telik el így, annál jobban érzem, hogyan sorvad el még jobban a lelkem. Már alig vagyok képes bármi pozitív érzésre, képtelen vagyok bízni abban, hogy lehet olyan jövőm, amiben egyáltalán élni akarnék, nem látom, hol a kiút ebből a gödörből.

És persze ha az ember mindennapjait ilyen érzések töltik ki, szinte esélytelen bármiféle spontán ismerkedés. Ha végigmegyek az utcán, egy szellemnek érzem magam, akin az emberek átnéznek, aki mintha nem is létezne. Az a kevés régi barátom, akivel igazán jóban voltam, már a családot tervezi, nekem pedig a munkám jellege révén nagyon kevés emberi kontaktom van, és fogalmam sincs, közel 30 évesen hogyan építhetnék fel egy új szociális kört magamnak. A különböző próbálkozásaimból – túrák, tanfolyamok, miegymás – legfeljebb felszínes ismeretségek születtek, semmi tartós.

Azt érzem, valamin gyökeresen változtatnom kéne, de nem tudom, mi az. Tehetetlenül toporgok és szenvedek.

Abból a néhány tapasztalatomból, amikor benézhettem az ablakon, egy elillanó pillanatig érezhettem, milyen lenne szeretni valakit, pontosan tudom, hogy anélkül az ember élete nem teljes.

Hiába a „legyél boldog egyedül is” new age bullshit, az ember akkor tud kiteljesedni, ha megoszthatja magát valakivel. Minden alkalommal, amikor úgy tűnt, végre nekem is részem lehet ebben, szó szerint mintha fizikailag vettek volna ki egy iszonyatos terhet a mellkasomból. Olyan érzés volt, mint amikor egy fekete fehér filmben hirtelen színesre váltanak. Úgy éreztem, elégedett vagyok a helyemmel a világban, senkire nem haragszom, senkitől nem irigylek semmit, és bármire képes lennék, bármilyen nehézséggel megbirkóznék.

És mindig ilyenkor zárták rám az ajtót.

Én pedig nem tudom, még hányszor lesz erőm újra kopogtatni egy másikon.”

Ha ön  úgy érzi, segítségre lenne szüksége, hívja a krízishelyzetben lévőknek rendszeresített, ingyenesen hívható 116-123, vagy 06 80 820 111 telefonszámot! Kérjük, olvassa el ezt az oldalt! Amennyiben másért aggódik, ezt az oldalt ajánljuk figyelmébe.