Jobban nézett ki, mint akiknél én azt gondoltam, hogy esélyem van

Kettő darab tartós kapcsolatom volt eddig az életben, a másodikban vagyok jelenleg  évek óta teljesen boldogan, ebből következik, hogy csak egyszer szakítottam életemben. Vagy velem szakítottak? Ahogy vesszük. Szembejött most az illető a Facebookon, elég sok minden eszembe jut róla, amit inkább nektek írok meg, mint neki.

Dusán álnevű olvasónk levelének bevezetője ez, a teljes sztori alább olvasható. Dusán azt írja, élete első nagy szerelmét találta meg a napokban véletlenül a Facebookon, és erről jut eszébe élete első nagy, és eddigi egyetlen szakítása. Ennek a történetét írta meg nekünk.

Amitől ez a levél különleges, az az, hogy Dusán leírja, hogyan értékelte át a történteket utólag. Ahogy telnek az évek, egyre inkább máshogy néz vissza erre a bizonyos szakításra, nem megszépültek az emlékek, csak átértékelődtek. Ha Dusán levelét olvasva önnek is eszébe jut, hogy szívesen írna, mesélne valamit, kérjük tegye, küldjön nekünk e-mailt az alábbi címre!

„Elég későn érő típus voltam, szóval már a húszon túl voltam, amikor először szerelmes lettem. Egy buliban jöttünk össze, hazakísértem a házibuliból, és a legjobban arra az érzésre emlékszem abból az éjszakából, hogy nem tudom elhinni, hogy ekkora mázlim van. Jobban nézett ki, mint akiknél én azt gondoltam, hogy esélyem van. Egy évvel idősebb volt nálam, de mondjuk ennek nem volt túl sok jelentősége.

Másnap beszéltünk, újra találkoztunk, nálam aludt, teljesen azt éreztem, mint amiről a szerelmes dalokban énekelnek. Volt szex is eléggé az elejétől, de csak fokozatosan mentünk mindig egy kicsivel tovább a csókolózástól az összebújáson és az orális dolgokon keresztül a rendes szex irányába. Nem voltam már szűz, de csak egyéjszakás kapcsolataim voltak addig, és nem akartam siettetni semmit, teljesen jó volt ez így, végre az fekszik az ágyamban, akit tényleg szeretek és akarok látni másnap is és azután is. És ő is engem.

Aztán ennek az útnak a végéig végül nem is jutottunk el. Gondok voltak a szüleivel, pont a suli után volt és állást keresett, ilyesmik miatt csomószor nem tudtunk találkozni. Amikor viszont tudtunk, akkor én vinni szerettem volna mindenhova, merthogy eleinte úgy tűnt, hogy nagyon megegyezik az ízlésünk zenében-filmekben-stb., de ő valahogy jóval otthonülősebb volt, mint én. Én mindig mindent akartam csinálni, és most is mindent akartam csinálni, csak most vele! Őneki elég volt, hogy mondjuk tévét nézünk otthon. Persze nekem is elég volt, mert vele hirtelen minden a világ legizgalmasabb dolgának tűnt, de azért ott volt a fejemben a gondolat, hogy ennél a soknál még több is lehetne, miért nem csináljuk már?

Három hónapig ha tartott, akkor volt egy pár nap, amikor nem találkoztunk, és közben asszem egy mailt írt, amit egyszer elolvastam, rögtön válaszoltam rá, aztán töröltem az egészet, szóval már nem emlékszem pontosan a részleteire, csak a lényegére. Azt javasolta, hogy legyünk csak barátok, amin én teljesen kiakadtam, hogy lehetne a barátom valaki, akibe szerelmes vagyok?! Nagyon feldúlt-drámai választ küldtem neki, gondolom, elég sértő lehetett, megmondtam neki, hogy ha nem szeret, akkor nincs szükségem a barátságára, soha többé nem akarom látni. Szóval ennyit a dolgok higgadt megbeszéléséről.

Megpróbált a friendzone-ba tenni, én meg nagyon nem kértem belőle, felháborodtam, sértett, hogy az én hatalmas nagy érzelmeimet ennyire semmibe veszi, akit ennyire szeretek. Annyira bele voltam esve, hogy nem igazán tűnt fel, hogy bár ő is jól elvan velem, ő azért nincs ugyanennyire belém esve.

Bár letiltottam a lehetséges módokon, valahogy sikerült még valami választ eljuttatnia hozzám, olyasmit írt benne, hogy nem érti, hogy ezt most miért kellett, amire én persze már nem reagáltam. Többet nem is beszéltünk, viszont hónapokig iszonyatosan magam alatt voltam ettől a pofáraeséstől. Semmihez nem volt kedvem, magam alatt voltam, depi zenéket hallgattam, szenvedtem, nem tudtam másra gondolni, ilyesmik.

Egyszer a tömegközlekedésen összefutottunk évekkel később, akkor már rég túl voltam rajta, és talán már el is kezdődött a mostani kapcsolatom. Nem nagyon beszéltünk a zsúfolt buszon érdemben, csak a hogyvagy, köszjól szintjén, amivel én akkor úgy gondoltam, hogy demonstrálom, hogy már felnőtt vagyok és persze nem haragszom rá.

Még pár év eltelt azóta, és már rég úgy gondolom, hogy igazából ő haragudhatna rám. Ha ilyen távolságból visszatekintek, már úgy érzem, hogy nem reagáltam túl jól arra, hogy ő meg akarta beszélni velem, hogy nem érzi jól magát a kapcsolatunkban. Nagyon erős érzelmeket éreztem iránta, és nem voltam annyira felnőtt még, hogy ezek mellett normális kommunikációra legyek képes, pedig már a húszon túl voltam. Nem akarom most a Facebookon megírni neki, hogy bocs, mert minek bolygassam, ez most már úgyis ősrégi történelem, gondolom/remélem, ő is új kapcsolatban van már, de ha még egyszer összefutunk élőben, biztos bocsánatot kérek tőle. Nagyon szarul voltam hónapokig, miután szakítottunk, és akkor nem gondoltam rá, de biztos szar volt neki is.

Sajnálom, bocs.”