Legalább 3 lánnyal találkoztam az elmúlt 1 évben, akivel tökre megvolt a közös hang

Elgondolkoztam azon, miért van az, hogy nekem úgy kb. semmi nem jó.

Ezzel a mondattal kezdi Szelim álnevű olvasónk a levelét, amit „Élhetetlen?” tárgymegjelöléssel küldött el nekünk a Randiblog szokásos e-mailcímére, ami önnek is bármikor a rendelkezésére áll, ha valamit meg szeretne osztani társkeresés-párkapcsolatok témájában. Kattintson alább a fehér dobozban a gombra és már írhat is, de a poszt legalján található doboz szintén tartalmazza a címünket!

Szóval Szelim egyértelműen nem jókedvében írta meg nekünk ezt a levelet, hanem azon tűnődik el benne visszatekintve az elmúlt évekre, hogy vajon miért tűnik (számára) lehetetlennek egy boldog, teljes élet, aminek része lenne persze egy tartós párkapcsolat is. Bizonyára rengeteg olvasónk van, aki érezte már így magát, akinek az agyán átfutottak már ehhez hasonló gondolatok – elsősorban nekik ajánljuk Szelim levelét! A megoldást persze nem tudjuk, de talán az már egy jó kezdet, ha az ember beszél róla. Olvassuk csak...!

„Szörnyű, de az elmúlt időszakban valahogy mindig az a szar, ami éppen van, és nem vigasztal a tudat, hogy az ellenkezője is szar lenne... Mert szar lenne. Mert mindig az a rossz, ami éppen van. Pl. az ex. Vele se jó, nélküle se jó. Ha együtt vagyunk, idegesítjük egymást, ha külön, hiányoznak a jó dolgok (nekem).

Ha nincs munkám, fölöslegesnek érzem magam, ha van, kikészít a mókuskerék. Ha nem a végzettségemnek megfelelő munkát végzek, elpazarolt időnek érzem az 5 év egyetemet. Ha olyan munkát végeznék, azt is utálnám, mert az egyetem végére csömöröm lett az adott tudományágtól, annyira túlerőltették – nem is beszélve arról, hogy elsősorban azért végeztem el az adott szakot, mert abban volt perspektíva. (Valószínűleg szükség van egy adag jó értelemben vett fanatizmusra is ahhoz, hogy az ember jó szakember lehessen.)

Ha elmegyek bulizni a haverokkal, utólag mindig azt érzem, újabb elszúrt éjszaka. Ha kihagyom, azt érzem, biztos most ismertem volna meg a nagy Ő-t. Ha kipihenem magam hétvégén, azt érzem, megint nem történt semmi és csak vesztegettem az időt. Ha mozgalmas hétvégém volt, hullafáradt vagyok hétfőn és az egész hetem úgy telik. Valahogy semmi sem jó. De hogy miért? Az ilyen emberre mondják: élhetetlen? És még csak társkeresőt sem lehet alapozni erre a bázisra: kéne valami támpont, valami közös pont, de a „semmi sem jó” túl tág és túl negatív is.

Persze... amikor az ember szerelmes, egy kapcsolat kezdeti szakaszában és minden vattacukros-napsugaras-rózsaszín – na akkor minden jó vagy legalábbis megvan az az illúzió, hogy minden jó. Utoljára velem ilyen az első egyetemi évem első félévében volt: semmire nem emlékszem belőle, csak arra, hogy nagyon szerelmes voltam. Semmi más nem maradt meg. Nyilván bejártam órákra, jegyzeteltem, vizsgáztam, de nincs olyan emlékem, hogy az egyetemen kívül valaha is foglalkoztam volna a tanulással. Mondjuk kétségtelen, hogy az lett a legrosszabb félévem. A legjobb átlagom meg abban a vizsgaidőszakban lett, aminek a közepén először szakítottam...

És néha felmerül bennem: való nekem ez a párkapcsolatosdi? Csomó fájdalmat okozok és kapok. De mindenki más is! És csomó jó pillanat is van vagy lehet, ha megadjuk az esélyt. Ahogy mindenki másnál is.

Csak másoknak talán több az önbizalmuk és ezzel párhuzamosan kevésbé önkritikusak. És kevésbé keresik az igazit. Úgy értem, talán az a baj, hogy a tökéletest keresem. Aki 100%-ig stimmel. Viszont ha 100%-ig stimmel, akkor halálra unom és azért dobom ki.

Ha egyáltalán nem stimmel, az talán hosszabb ideig marad izgalmas – de a vége mégis ugyanaz. Az exszel nem passzoltunk, erőltettük és minden össze-nem-illőség ellenére is nagy szerelem volt és máig úgy gondoljuk, valójában csak egy picin (nem kisbabán...!) múlott, hogy működjön – ez a része nyilván illúzió és mégis, minden különbözőség ellenére kialakulhatott egy ilyen illúzió. És nagyjából tartja is magát. Persze az is világos, hogy ha 1%-on múlott is, az az 1% mindig hiányozna. És mindig elszúrná az egészet.

Viszont... az az érdekes, hogy ilyen óriási különbségek ellenére beleszeretek ezekbe az emberekbe. Illetve beleszeretünk egymásba. Akikkel meg tökre egy húron pendülök, ha beledöglök, se érzem a lángolást, pedig mit nem adnék érte, ha sikerülne. De nem.  Legalább 3 lánnyal találkoztam az elmúlt 1 évben, akivel tökre megvolt a közös hang és mégsem éreztem irántuk semmit – és kimondottan szarul is éreztem magam emiatt: miért nem érzem, amit kell, ha egyszer minden erőmmel azon vagyok, hogy érezzem?

És nem is túl etikus belemenni egy kapcsolatba úgy, hogy tudom, nem tart örökké. Mert ilyet még sosem csináltam. Én mindig úgy mentem bele egy kapcsolatba, hogy örökké tart majd. Lehet, naiv voltam. Vagy csak szerelmes.”