Észre sem vettem akkor, hogy mennyivel magasabb nálam

Üdv, a legutóbbi magasságkérdéssel foglalkozó cikkel kapcsolatban szeretném hozzátenni a magam tapasztalatait a témában.

A Randiblogot felületesen ismerőktől már többször hallottam, hogy ugye nekünk általában nők írnak. Erre azt szoktam válaszolni, hogy nem bánnánk azt sem, ha így lenne, de nagyjából egyenlő a nemek aránya. És a sors úgy hozta az utóbbi hetekben, hogy ez most zsinórban a hetedik levél, amit férfiolvasónktól kaptunk – a beküldő álneve ezúttal Edvin.

A magasságkérdésről viszont legutoljára egy női olvasónk írt, egészen pontosan arról, hogy ő, bár próbálta, nem tudna olyan férfival kapcsolatban élni, aki nála alacsonyabb. Bár sok nő kardinális kérdésnek tekinti a testmagasságot, Edvin azt írja, ő azért hozzátenne ehhez egy-két dolgot a kifejezetten alacsony férfiak nevében. Alább olvashatja egy 170 centiméternél alacsonyabb férfi tapasztalatait erről a kérdésről, és természetesen ha szívesen mesélne nekünk ön is, az e-mailcímünk bármikor az ön rendelkezésére áll! Ha van mondanivalója, írjon nekünk!

„Én kifejezetten alacsony, kora negyvenes férfi vagyok (170 alatt egy picivel). Sajnos sok hölggyel volt kapcsolatom az évek alatt, pedig nem bántam volna, ha csak egy nő van az életemben. Nekem a magasságkérdés sosem volt mérvadó, se az, hogy a hölgy képzettebb-e, többet keres, vagy bármilyen más sztereotípia. Talán éppen ezért – hogy soha nem foglalkoztam vele – nem is gátolt soha abban, hogy nálam magasabb lányok iránt is érdeklődjek, mindenkihez rettentő nagy önbizalommal mentem oda. És csak sajnálni tudom azt, akit a külsőségek ennyire zavarnak, de megértem, hogy mindenkinek van valamilyen elvárása a külsőt illetően.

Természetesen sokan nem foglalkoznak a mini-pasikkal – ma már nem csak a magas, de az alacsony lányok sem akarnak 180 cm alatt szóba állni az emberrel, úgy látom a facebookos lájkvadászat korszakában már rengetegen kifejezetten olyan párt keresnek, akivel majd jól mutatnak a „kicsymmel olaszba” című képeiken. Számomra az élet mégis úgy hozta, hogy a sok kapcsolatom közül senki sem volt nálam alacsonyabb. Sőt, nem is értem, miért, de néha úgy érzem, mintha a legmagasabb csajok számára lennék a legizgalmasabb.

A „csúcstartó” kapcsolatom egy közel 190 centis lány volt. A magasságát méginkább feltűnővé tette, hogy hihetetlenül hosszú lábai voltak. Szerelem volt első látásra, pedig nem mondhatnám, hogy az esetem volt. De megláttam és megszerettem, mert úgy nevetett, mint senki más. Észre sem vettem akkor, hogy mennyivel magasabb nálam. Neki akkor elképzelhetetlen volt, hogy valaha is egy nála alacsonyabb sráccal kezdjen, így én gyorsan továbbálltam, de nem távolodtunk el túlságosan egymástól, mert őrjítően jó volt egymás társaságában lenni, mindkettőnknek. Egymás többévnyi kerülgetése után jöttünk össze, mikor én már rég letettem róla, egy ártatlannak induló baráti találkozó alkalmával, mert ő már nem bírta tovább elfojtani az irántam érzett vonzalmát, manapság ide kéne biggyesztenem a #metoo hashtag-et...

Sajnos ő is az előző levélíróhoz hasonlóan végül bevallotta magának, hogy nem tudja ezt mégsem elfogadni – illetve félt attól, mit szól majd a családja. Ezért pár csodálatos hónap után szétváltunk. Kicsit később megint összejöttünk, aztán megint szétmentünk ugyanezen okból. Még sokáig hívogatott zokogva, hogy annyira vágyik rám, de egyszerűen nem megy neki. Pedig saját bevallása szerint én voltam neki az igazi, akire mindig is vágyott, és az egyetlen, akinek már a közelsége is bizsergető érzés. Biztos tudjátok, milyen az, mikor valaki egyáltalán nem az eseted, de valamiért mégis megmozdít benned valamit, és őrülten vágysz rá. Na ő pont így volt velem, de győztek a külsőségek, és hogy megfeleljen a családja és a társadalom elvárásainak, a nemi sztereotípiáknak. Azért ha biztos távolból is, de a kapcsolatot azóta is tartottuk egymással.

Most, 15 évvel később már túl vagyunk mindketten sok-sok csalódáson, boldog és boldogtalan kapcsolaton, mélyponton és csúcson, házasságon, gyermekáldáson. Ő is összejött sok ideáljával – magas, gazdag, idősebb pasik –, kapcsolatról kapcsolatra szenvedte végig az életét. Én is túlestem jópár szenvedős, falkaparós kapcsolaton. És – nem akarom lekopogni –, de úgy tűnik, a végén mégis egymás mellett kötünk ki, mert mostanában kezdünk egymáshoz újra közelebb kerülni. Mondta már azóta, hogy rájött, mennyit veszített azzal, hogy annyira ragaszkodott a külsőségekhez. És hogy eldobott 15 évet, amit boldogan élhetett volna le: nagy ára volt sajnos annak, hogy fiatalon egy álomképet kergetett, pedig az álmai pasija végig ott volt előtte, csak picurka kiadásban. Talán mégis együtt fogunk megöregedni...

Szóval a tanácsom hasonló cipőben járóknak: ha valakiért megőrültök, ne engedjétek el csak a külsőségek miatt. Lehet, hogy alacsony, lehet, hogy kövér, lehet, hogy szőrös... De attól még lehet, hogy pont ő az, akivel boldogan élnétek le az életeteket. És mindig ott fog maradni a „mi lett volna, ha” marcangoló kérdése.”