A ballagásom után tartottuk az eljegyzésünket

Esti olvasgatásom közben találtam erre a cikkre. Jó ötletnek tűnt leírni az én kapcsolatom történetét...

Itt gyorsan meg is akasztjuk egy pillanatra Nikoletta levelét, amely a Randiblog alábbi e-mailcímére érkezett a napokban. A folytatás, azaz a levél egésze kicsit lejjebb olvasható, de pár dolog idekívánkozik a bevezetőbe, hogy mindenki pontosan értse, hogy Nikoletta pontosan miért írta meg mindazt, amit. Szóval a cikk, amire a fent kiemelt első mondat utal, ez a posztunk, amelyben Tilda írt arról, hogy relatíve fiatalon, a húszas évei elején összejött valakivel, amikor még nem is akart komoly kapcsolatot. De szerelmes lett, a kapcsolat működött, az illető azóta a férje lett, és boldogan élnek együtt.

Nos, Nikoletta leveléből, sőt, már a poszt címének választott fenti idézetből is kiderül, hogy ő aztán tényleg fiatal volt, amikor házasodásra adta a fejét: középiskolás. Mondani sem kell, Nikoletta szülei ellenezték a házasodást, hiszen a legtöbben úgy tartják, hogy az ilyen fiatalon kezdett kapcsolatok gyakran csúnya véget érnek. Extrém példa, de pont nemrég írtunk Courtney Stodden válásáról – ő egy reality-szereplő, aki 16 évesen ment hozzá egy nála jóval, sőt, valamivel még a szüleinél is idősebb férfihoz.

Nikoletta levele nagyon szép ellenpontja Stoddenék válása hírének, kérjük, olvassa ön is szeretettel, aztán ha úgy érzi, ön is szívesen megosztaná társkeresésének vagy -találásának, esetleg szakításának történetét, kérjük, írja meg nekünk a sztorit e-mailben az alábbi címre!

„Jó ötletnek tűnt leírni az én kapcsolatom történetét, ami 30 évvel ezelőtt egy nyári napon kezdődött. Ekkor még az iskolapadot koptattam, pár napja múltam csak tizenhat. A nyári szünet vége közeledett. Egy forró nyári délután sétáltunk haza uncsitesóméktól, mikor az úton szembetalálkoztunk vele.

Ő motorral jött felénk (ekkor ez volt a kedvenc időtöltése). Unokaöcsém együtt táborozott vele pár hete a nyáron. Az öcskös persze bolondult a mocikért, ezért kikönyörögte, hogy mehessen vele. Nehezen, de megengedte neki, hogy szigorúan a földúton menjen vele pár kört. Addig mi az óvoda előtt beszélgetve vártuk, hogy visszahozza a mocit. Annyira nem sietett, eltelt vagy 2-3 óra. Mire előkerült, volt időnk mindenféléről beszélgetni, így hamar kiderült, ő majdnem 25 éves, én alig voltam 16. A közel 9 év korkülönbséget soknak tartottam, és komoly kapcsolatra sem vágytam senkivel. Viszont éreztem, hogy ő csak ilyet szeretne, mert első látásra belém szeretett. Nekem ehhez idő kellett.

Innentől valahogy úgy alakultak a dolgok, hogy két naponta összefutottunk véletlenül itt-ott és mindig mindenféléről tudtunk legalább 2-3 órát beszélgetni. A sulikezdéskor már együtt jártunk. A ballagásom után tartottuk az eljegyzésünket, és összeköltöztünk annak ellenére, hogy apukám nagyon ellenezte, mert szerinte egy rendes lány csak esküvő után tesz ilyet. Mondtam neki: pedig én akkor se megyek hozzá senkihez, ha nem tudom, milyen vele együtt élni. Ő meg azt mondta, akkor oldjuk meg az esküvőnket, majd ha egyáltalán lesz, ahogy akarjuk szerinte úgyis csak menyasszony leszek, asszony sose, ha így folytatom.

Így gyűjtöttük a pénzt az esküvőre (viszonylag gyorsan összejött rá, mert ekkor már mind a ketten dolgoztunk, nem iszunk, nem dohányzunk, és minimalizáltuk a kiadásainkat: zéró étterem, színház, mozi... stb.), amit 1 évvel az eljegyzés után tartottunk meg.

Az első fiunk másfél évvel az esküvőnk után született, alig voltam húsz éves ekkor. A babát első pillanattól kezdve nagyon vártuk, és a nevelése terén is nagy volt az egyetértés köztünk. Pár évvel később egymás után kisvártatva még két fiunk született. Mind a ketten tervezett babák voltak, a legkisebbnél már lányt szerettünk volna. Itt már meg kellett osztanunk a szeretetünket, de igyekeztünk úgy élni az életünket, hogy maradjon időnk egymásra is. Bevezettük, hogy minden nap megbeszéljük, mi történt velünk, hogy telt a napunk.

Nem veszekedtünk, csak néha voltak kisebb összezördüléseink. Szerencsések vagyunk, mert minden komolyabb dologban egyezik az értékrendünk a gyereknevelésről az első perctől kezdve egyformán gondolkodtunk. Megbeszéltük, hogy a gyerekekkel sok időt töltünk. Sokat játszottunk, bicikliztünk, kirándultunk, tanultunk, foglalkoztunk velük. Kicsi koruktól arra neveltük őket, hogy tanulni kell! Minimum az érettséginek meg kell lennie mindenkinek. A nyelvvizsgáról is hasonlóképpen vélekedtünk: legalább egy nyelvből kell lennie, ezt már középsuliban megcsinálták.

Jelenleg kezdjük újratervezni az életünket, mert a gyerekeink időközben felnőttek, legalább is korilag... a legkisebb is az idén lesz 18 éves. Még mindenki velünk lakik. Jól érzik itthon magukat, még nyaralni is jöttek velünk eddig minden évben. Nekik szerencséjük van. Szeretetben, boldog családban nőttek fel, ahol mindig van meleg ebéd, sok nevetés, dicséret, kedvesség, nyugalom, béke, ölelés, társasjátékozás. Most azon vagyunk, hogy elengedjük őket. Éljék az életüket. Várjuk, hogy saját családot alapítsanak, és nekik is sikerüljön hosszú boldog kapcsolatban élniük.

Összességében szerintem egy jó kapcsolathoz szeretet, bizalom, őszinteség, kedvesség, gyengédség, alkalmazkodni tudás és akarás, ölelés, mosoly, nevetés, csók, simogatás és jó szeretkezések kellenek. Haraggal nem szabad lefeküdni, előtte átbeszélni a dolgokat, még akkor is, ha ciki vagy kellemetlen. Tudni kell őszintén bocsánatot kérni és megbocsájtani a másiknak. A békülős szexről is csak jó emlékeim vannak.

Mi 30 éve megbeszéltük, addig maradunk csak együtt, amíg jól esik összebújni a másikkal, nem telnek veszekedésekkel a napjaink, nem megyünk egymás idegeire, és szeretjük egymást, de ha úgy adódik, elengedjük a másikat, ha menni akar, hagyni kell. Remélem ilyen nem lesz, és mi már együtt öregszünk meg.”