Figyelmeztetés: ez egy véleménycikk lesz egy olyan sznobtól, aki azt sem tudja, miről beszél. A H&M Versacéval közös kollekciójának papírformának megfelelő sikerét látva ugyanis elkezdtem gondolkodni, hogy mikor jártam én utoljára a cég üzletében, és arra a következtetésre jutottam, hogy valószínűleg akkor, amikor 2008-ban tavaszi esernyő-körképet készítettem ennek a rovatnak. Legutolsó vásárlásom pedig jópár évvel azelőtt lehetett, amikor még külföldre kijutva különlegesnek számított egy megfizethető, de kicsit másmilyen póló. Ennyi év távlatából pedig már végképp nem rémlik, miért vásárol valaki még mindig a H&M-ben és a hasonló üzletekben.

Hogy lehet menő, ami olcsó?

Mindenki tudja, hogy mi a H&M definíciója: nem divatos, hanem egyenesen „szuperdivatos ruhák botrányosan olcsón". Ebből a botrányosan olcsó azt jelenti, hogy tömegtermelt, ehhez kétség sem fér. A nem pusztán divatos, hanem átlag fölötti módon szuperdivatos pedig, legalábbis az én felfogásom szerint, azt jelenti, hogy különleges, egyedi stílusú, a tömegből kiemelkedő. Valószínűleg rosszul emlékszem, de én mintha egy olyan világban nőttem volna fel, ahol egymást kizáró fogalmak voltak az egyedi stílus, azaz a menőség és a tömegtermék viselése. Na ez a világ most már biztosan nem létezik, ha létezett egyáltalán valaha. Ma a H&M sznobellenes világa létezik, és mindenki boldogabb.

A divatnak valamikor az elitizmus, a sznobéria, a különbözés volt a lényege. Egy faék egyszerűségű példa: a szocializmusban azért volt mindennél menőbb az Adidas, mert itthon a Tiszacipő volt a tömegtermék, csak azt lehetett kapni. Adidast nehéz volt szerezni, ezért volt különleges, és aki abban a világban nem élt, az el sem tudja képzelni, milyen menőnek számított az, akinek akkor volt valami nyugati márkás ruhája. Ma bárki vehet bármi Adidast párezer forintért, ezért nyilván fel sem tűnik senkinek, ha valaki egy Adidasban lép be a diszkóklubba.

Az ország, ahol mindenki király

A divat folyamatos változása mögött éppen ez a sznobizmus az egyik fő hajtóerő: akiknek a divat fontos, azok olyan ruhában szeretnének járni, ami senki másnak nincs, ami csak az övék, ami emiatt az ő személyiségüket fejezi ki. Ezt a különbözőséget pedig úgy tudják a legkönnyebben elérni, ha minden szezonban valami mást találnak ki maguknak. Ezt aztán a többiek vagy követik, vagy nem.

Az iparban ez a felállás úgy néz ki, hogy vannak a nagy divatházak és a különcen öltözködő, dúsgazdag vagy kallódó őrültek. Ők nagyjából egymás közönségei, és az ő ötleteikből és ízlésükből tisztul le két-három szezon alatt, hogy mit fognak hordani a tömegek. A 2011-es őszi divatbemutatókon elvileg azt lehetett látni, hogy mi lesz 2012 őszének elitdivatja, ami mondjuk egy újabb év alatt további sallangokat veszt, egyszerűsödik, olcsósodik, és így 2013-ra esetleg átszűrődik belőle valami a hétköznapi öltözködésbe.

A H&M-ben az a zseniális, hogy először hitette el sikeresen a tömegekkel, hogy ezt a két-három szezonos és sokezer forintos különbséget megszüntette, illetve az elsők között szüntette meg ténylegesen. Most H&M-ben vásárolni majdnem ugyanolyan menőnek számít, mint 1986-ban Adidasban iskolába járni Magyarországon. A H&M-et is a legnagyobb tervezők(kel) tervezik, ezért aki H&M-et vásárol, joggal érezheti magát a divatot vezető élcsapat tagjának.

A döbbenetes az, hogy az olcsóság miatt most már mindenki az élcsapatba tartozik, és emiatt nincs ki előtt vezetni. De ez az ellentmondás a jelek szerint nem zavar senkit, sőt, öröm, hogy végre a divat is demokratizálódott.

Vagy drágább legyen, vagy saját

Pedig vannak olyan megrögzött csontsznobok, mint én, akik úgy gondolják, hogy ha felöltöznek valami különleges alkalomra, úgymond „szuperdivatosak" akarnak lenni, akkor vagy vérverejtékkel összespórolják a kidobnivaló pénzt, és Milánó belvárosába bezarándokolva megveszik féláron 60 euróért azt a bizonyos Osklen-pólót, ami kb. tíz használat után szétfoszlik, vagy nekiállnak, és valami olcsóból saját kezűleg gyártanak, összeállítanak, összekombinálnak valami egyedit, valamit, ami számukra jelent valamit, valamit, amit csak ők hordanak, vagy legalábbis csak ők hordanak úgy.

Az ilyenek néha úgy érzik, hogy aki a H&M-ben vásárol, az ezzel azt nyilvánítja ki magáról, hogy bár szeretne divatos lenni, nem bír, mert se pénze, se stílusa. Innen nézve az, aki a szuperdivatosságért vásárol a H&M-ben, az azt vallja be, hogy se annyi pénze nincs, hogy meg tudja magának engedni a vágyott igazi designerdivatot, se annyi tehetsége/merészsége nincs, hogy saját stílust tudjon teremteni a semmiből.

Pedig ez utóbbi sem lehetetlen, sok pénz elköltése nélkül a H&M előtt is lehetett nagyon jókat divatozni. Férfi létemre én még a húszon jóval túl is képes voltam H&M-ben vásárlás helyett vörös festékkel nekimenni egy pólónak-kabátnak, hogy az azt mondja, amit én szeretnék mondani. Más szerint meg nyilván ez a ciki, de akkor is ez van: ha már divatozni akarok, akkor én azt úgy teszem, hogy tényleg egyéni legyen, amit felveszek, és kizárt legyen, hogy nem jön szembe egy másik ugyanolyan. Ezt H&M-mel nem lehet elérni.

Büszkék rá, hogy olcsón és készen vették

A hamisított, utcán pokrócról bagóért vett, illegális Louis Vuitton-táskáknál az a lényeg, hogy úgy nézzen ki, mint az eredeti luxustermék, és hogy a viselőről azt higgyék, hogy tényleg százezreket képes volt kifizetni egy retikülért. A H&M-nél, illetve az ő példájukat követő többi ruhamultinál (helló, Zara és a többiek) ilyen átverésről szó sincs.

A jellegzetes H&M-darabokat az ott vásárlók később felismerik egymáson, és azért szeretik, mert H&M-es, senki nem keveri őket össze egy eredeti Versace, YSL, Dolce & Gabba, stb. termékkel. Sőt, a szupermodelles reklámdömping miatt még a H&M-ben nem vásárlók is felismerhetnek az utcán néhány darabot egy-egy kollekcióból. Bár a H&M-nek az a lényege, hogy olcsó, nem titok egy ilyen ruháról, hogy honnan van, sőt, a jelek szerint menőnek számít manapság kinyilvánítani, hogy igen, én is az olcsó helyen vásároltam. Egy kínai üzletben vett pólóról ciki bevallani, hogy honnan származik, egy H&M-esről nem.

Ne a divat mondja meg, hanem te mondd meg a divattal

Menő vagy ciki a H&M-ben vásárolni?

A divat az önkifejezés eszköze kéne, hogy legyen, és bár a H&M a közmegegyezés szerint hangsúlyosan a divatot kínálja, az ott vásárolt holmi szerintem önkifejezésre nem alkalmas, legfeljebb megfelelésre. Hogy minek való megfelelésre (praktikusság? gazdaságosság? társadalmi elvárások? haverok véleménye?), azt mindenki döntse el maga!

Alapvetően szerintem is dicsekedni kell azzal, ha kevés pénzt dobunk ki ruhákra, a mai világban (is) egyszerre ostobaság és arrogancia kell ahhoz, hogy valaki vagyonokat herdáljon el divatra. Akkor azonban valahogy mindjárt kevesebb értelme van a spórolással dicsekedni, ha a vásárlás viszonylag kevés kreativitást igénylő aktusával mindössze azt sikerült elérnünk, hogy ugyanúgy nézünk ki, mint még pár millió másik vásárló Európában.

Ugyanolyan divatosan - bár ez valószínűleg így már nem is jelent semmit.