Miután múlt héten dögunalmas esténk volt, úgy gondoltuk, most csinálunk egy igazán jó kis kocsmatúrát. Végül légópince-túra lett belőle. A Nyugati téri vendéglátóhelyek közül ugyanis csak a földalattiak keltették fel az érdeklődésünket. Ami pedig felszín felett épült, annak is bunkerhangulata volt.
Első randi a tenger mélyén
Míg a Moszkva téren az óra helyett az őslény kínálkozott jó találkozóhelynek, addig a Nyugatinál a forgóóra maradt a klasszikus kiindulópont. Innen pedig egyenesen a Jókai utcába kanyarodtunk.
A Crazy Caféról az egyetlen emlékünk az, hogy régóta létezik. Azt viszont nem tudtuk, hogy egy hajó gyomrában van. Mikor az utastérbe léptünk, már egyértelmű volt, hogy az amerikai kontinensre tartva elsüllyedtünk, és az idők végezetéig egy hajótestbe zárva ütjük majd el az időt. Szerencsére kellemes körülmények között. Valószínűleg valaha az indiánokat akartuk rászoktatni a piára, mert 100 féle üveges és 12 csapolt sör közül választhattunk. A csapolt Stella korsója 450, a pohár 230 forint volt, a legtöbbe az Edelweiss és a Heineken került, 650 forintot kértek korsójáért.
A tenger mélyén minden tiszta, minden nett és mindennek megvan a helye. Ráadásul nem vagyunk elzárva teljesen a külvilágtól sem, egyszerre akár kilenc tévén nézhetünk meccset. Vagy golfot. Akármit. A hajó személyzetét is ügyesen válogatták, csak az uniformisukkal voltunk elégedetlenek: a kötény eltakarta a felszolgálólányok a fenekét.
A rengeteg bárszék közül a pultnál állókra esett a választásunk, de ahogy felültünk, rögtön elmosolyodtam fotós kollégám vicces testtartásán: úgy tűnt, kissé ki van facsarodva. Aztán magamra néztem és megértettem: nekem is a nyakamban voltak a lábaim. A pulthoz rögzített lábtámaszt ugyanis kisméretű emberekre tervezték, ami nem meglepő, hiszen amikor hajótörést szenvedtünk, az átlag testmagasság a jelenleginél jóval alacsonyabb volt. Azóta viszont sok minden változott: éljen az evolúció, éljen a sok cukor.
A 790 forintos Coronitámat kortyolgatva egy szomszédos asztalnál ülő párra tévedt a tekintetem. A férfi kihúzta magát, szemei csillogtak, karjait és lábait dominánsan szétvetette, míg a vele szemben ülő nő félrefordított fejjel babrálta a tincseit: tipikus elsőrandis jelenet. Mivel erről meg kellett bizonyosodnom, megkérdeztem őket. A férfi a lány szemébe nézett: "Randizunk?" Vállvonogatás, csábító tekintet. Randiztak. Orsi harmadszor járt a Crazy Caféban, és ahogy végiggondolta korábbi élményeit, rájött, hogy "úgy tűnik átlagban két évente eljövök ide." Norbit másodszor sodorta erre a szél. Hogy miért pont ez a hely? "A Nyugati miatt. Egy középutat választottunk, hogy mind a kettőnknek közel legyen. A XIII. és a VIII. kerület itt találkozik. " Orsi egyébként kedveli a helyet: "Az tetszik, hogy olyan zene van, ami kicsit pörgősebb, vidámabb és fiatalos lesz tőle a hangulat. Ez nem egy füstös kocsma, és van valami, ami feldobja az egészet. Tetszik az, ahogy meg van csinálva. Úgy értem külsőleg is jól néz ki". Hogy hogyan sikerült a randi, azt nem tudjuk. Azt viszont igen, hogy a sörözés után Orsi a barátnőihez, Norbi pedig hazafelé indult. Mi is egy szárazföldi egység után néztünk.
Álcázott lövészek és a depressziós darts
A Váci úton található Íjászt olyan jól álcázták, hogy mikor beléptünk, azt hittük, egy bunkerben vagyunk. Pedig tárva-nyitva voltak a hatalmas ablakok. A biliárd és csócsóasztalok rengetegében botorkáltunk el a pulthoz, ahol megkaptuk a 270 forintos pohár Dréherünket. Az alacsony plafonon lógó álcaháló és a félhomály éles ellentétben állt a rapszodikusan felbukkanó, nagyitól örökölt, virágos tapétával: laza esti hangulat a mező közepére rejtett laktanyán. A szakasznyi fiatal baka lelkesen csavargatta a csocsó rúdemberkéit és vigyorogva lőtte a golyókat. A magányos darts viszont némán pislákolt a sarokban.
Dani, aki tegnap ünnepelte 22-ik születésnapját, és barátja, Zoltán hetente pörgeti itt a golyókat. "Az a jó a helyben, hogy közel van, és hogy sok a csocsóasztal, így nincs sorbanállás. A zene is, meg viszonylag az árak is elfogadhatóak." Általában napközben járnak ide, mert bulizáshoz jobb a Zöld Pardon. Hogy lehet-e itt barátkozni? "Nem nagyon, eléggé le vannak itt határolva 4-5 főre az emberek."
Háromszoros áron az erdőben
Mivel fotós kollégám sajnálatára (vagy inkább mulatságára) egyáltalán nem tudok csocsózni, a pályaudvar melletti Bank felé vettük az irányt. De pórul jártunk, mert a diszkó zárva volt. Öt angol sorstársunkkal együtt, akik csinos szerkójukban láthatóan táncolni és ismerkedni vágytak, a hamburgeres mögötti Forestbe szálltunk alá. Mikor leértünk a büdös és keskeny lépcsőkön a mélybe, a pasim kedvenc mondása villant az eszembe. "Az életben minden hullámtermészetű." A kocsmában ugyanis félhomály uralkodott, a plafont zöld álcaháló díszítette, az egy rajnál alig több huszonéves vendégsereg pedig lelkesen csocsózott. A pohár Dréher azonban itt már 40 forinttal drágább volt, mint az Íjászban.
Tibor körülbelül 7-8 éve jár ide: "Azért szeretem, mert központi területen van, tehát nagyon korrekten elérhető minden kedves ismerősnek. Másfelől, innen jó továbbmenni meg hazamenni is. Nekem sem a biliárd, sem a csocsó nem mérvadó." Ezeket ugyanis Tibor nem szereti. Hogy meg van-e elégedve mindennel a kocsmában? "A zenei felhozatal lehetne változatosabb. Egyébként nem tudom lehordani a helyet, annyi rosszat nem tudok felhozni ellene, hogy megtehessem." Tibor szegedi barátjának, akivel a világháló hozta össze, a kocsma árai voltak feltűnőek: "Nemrég költöztem föl Pestre. Ezen a helyen most vagyok először, és nekem elsősorban a Szeged és Pest közötti árkülönbség szúr szemet. Körülbelül háromszor annyiba kerül itt minden, mint otthon.Viszont az tetszik, hogy sok itt a csocsóasztal".
Kultúrközi kantinzavar
A lövészeti és az erdei egység seregszemléje után ideje volt egy kantin után néznünk. A non-stop Star Kebab tűnt a legésszerűbb választásnak, viszont itt volt a legnehezebb riportengedélyhez jutnunk. Mint mindenhol, fotós kollégám itt is megkérdezte a személyzetet (akik valamivel többen voltak, mint a jóízűen falatozó vendégek), hogy készíthetünk-e néhány képet az önkiszolgálóról. A lányok zavartan a pult másik végébe vonultak a gyros-felügyelő bevándorlóhoz, akinek újra elmeséltük kérésünket. Ő telefonált egyet, majd a türelmünket kérte. Köpcös, kopaszodó fickó jelent meg feketén csillogó öltönyben, gyanakodva méregetett minket, aztán odahívta az egyik pultosfiút, hogy tolmácsoljon nekünk. Negyedszer adtuk elő mondandónkat öt percen belül. A válasz egy kérdő tekintet: És? Mit akarunk tőle? Semmit, csak fotózni. Ja, azt nyugodtan lehet. Míg kollégám a gépét kattogtatta, én az ínycsiklandó falafel és gyros menüt ízlelgettem Az előbbi 450, az utóbbi 500 forintba került.
Olga itt leginkább a padlizsánsalátát és a fetát szereti. "Viszonylag gyakran, hetente egyszer szoktunk itt enni. Szeretjük a török ételeket, mert jó a kiszolgálás és jó a kaja, bár a saláta ma éppen nem volt túl jó."
Kótyagos fejjel és háborgó gyomorral hívtunk egy páncélozott harckocsit, és azzal a reménnyel hajtattunk vissza a laktanyába, hogy a jövő heti eltávkor táncolni is fogunk.