Pontosan mikor is mentetek ki?
Október közepén, most lesz három hónapja – még nagyon kezdő vagyok.
Van, ami már hiányzik otthonról?
Igen, minden hiányzik. Én nem vagyok az a típus, aki tárgyakhoz kötődik, mégis gondoltam előre, hogy honvágyam lesz, de azt nem, hogy ennyire erősen. Kialakult az otthoni életünk, és én nagyon szerettem azokat a hétköznapokat. Hétvégén énekesnő voltam, de közben otthon normális életet éltem farmerben a gyerekekkel. Itt iszonyatosan idegennek érzem még magam, pedig nagyon kedvesek, segítőkészek, nyitottak, sose érzem azt, hogy rosszabbul bánnának velem, sőt. De otthon biztonságérzetet ad az, hogy az ember ismer mindent: tudja, hogy hova kell menni, kit kell felhívni, ha baj van, rengeteg rokon van, barát. Egy kisgyerekes családnak megvan a napi élete, azt teljesen máshol újrakezdeni nagyon kemény.
Milyenek voltak a legelső napok?
Megérkeztünk, és második nap elvitt bevásárolni egy hongkongi hölgy, aki egy magyar férfinak a felesége. Nem volt itthon semmi, liszt se, semmi. Elvitt egy ázsiai szupermarketbe a két gyerekkel, nagyon fáradtak és álmosak voltunk az időeltolódás miatt. Gondoltam, veszek leveshezvalót, vettem egy csirkét, de egy zacskóban egy egész, fonnyadt csirkét adtak, abból próbáltam valamit kihozni. Egy sokat külföldön élt rokonom mondta, hogy keleten úgyse fogok találni fehérrépát meg zellert se. Nincs túró, mák, de tejföl például igen. Majdnem minden van, csak meg kell keresni.
Kínaiul tudsz már valamennyit?
Egy-két kifejezést, olyanokat, hogy „igen” meg „jó reggelt”, bár itt nem a mandarint beszélik, hanem a kantonit, amiről azt hallottam, hogy a világ második legnehezebb nyelve, szóval eleve esélytelennek érzem, hogy rendesen megtanuljam a nyelvet. Ráadásul sokan beszélnek angolul, egymás között is. Ez 150 évig brit terület volt, és ez nagyon érződik. Minden ki van írva angolul, tartják az angolszász ünnepeket, például amikor kijöttünk, pár hét múlva Halloween volt, a gyerekek jelmezben rohangáltak.
Feltérképeztétek már a környéket?
Valamennyire, de így, hogy tudjuk, hogy kint leszünk sokáig, még nem túl sok mindent néztünk meg, sokszor mondjuk, hogy majd a jövő hétvégén elmegyünk és megnézzük. A napi életet éljük, egy négy- és egy nyolcéves gyerekkel először a hétköznapokat kell kialakítani, nem lehet reggeltől estig turistahelyekre járni. Én minden nap főzök itthon, nem merem a véletlenre bízni, hogy mit eszünk, de az is egy időbe telik, hogy az ember kialakítsa, hogy egy konyhája legyen. Otthon minden ilyesmi adott volt, itt most elölről kell kezdeni. Viszont ahová eddig elmentünk, azok eszeveszetten jó helyek voltak.
Van valami kitűzött vége a hongkongi tartózkodásnak?
Majd kialakul. Nem szeretek tíz évre előre tervezni, egyelőre annyit lőttem be, hogy ha júniusban vége a sulinak, akkor nyárra mindenképpen megyünk haza. A többit majd meglátjuk. De én két hétnél tovább soha sehol nem voltam külföldön, úgyhogy nem tudtam előre eldönteni, hogy hogyan fogom magam itt kint érezni. Ez pont olyan egyébként, mint az anyaság, azt gondoltam előre, hogy nagyon laza anya leszek, aztán kiderült, hogy egy fenét, állandóan parázok. Azt is gondoltam, hogy én majd nagyon laza leszek itt kint, de most azt látom, hogy nem, nagyon sok olyan dolog van, amit ki tudja, mennyi idő lesz megszokni, ha meg tudom valaha szokni egyáltalán.
Melyik hozott drasztikusabb változást az életedbe, az X-faktorral jött hírnév vagy a külföldre költözés?
Ez volt a drasztikusabb, hogy kijöttünk. Különbség az is, hogy az X-faktort én nagyon akartam, előre elképzeltem, hogy milyen lehet a sztárélet. Korábban, az X-faktor előtt is próbálkoztam tehetségkutatóval, de akkor azért fújtam visszavonulót, mert még úgy éreztem, hogy még nem vagyok felkészülve a vele járó dolgokra, nem akarom magam címlapokon látni, nem merek egy nagy színpadra kiállni. De aztán amikor összejött az X-faktor, akkor viszont már nagyon szerettem volna. Ez is egy nagy váltás volt az életemben, de azt akkor már nagyon akartam, fel voltam rá készülve, és tényleg olyan dolgok jöttek, mint ahogy elképzeltem.
Ez itt viszont nem az én álmom, hanem a férjemé, én pedig próbálok részt venni benne, és segíteni neki. Én utálom a repülőt, nem szeretek magasan lenni, szeretem a biztonságot és a hideget – ehhez képest ültem 12 órát a repülőn, lakunk a huszonhatodik emeleten, meleg van, és a páratartalom embertelen. Ezek nekem mind újdonságok, amikkel meg kell barátkozni. Mindenesetre a legfontosabb, hogy jól érezzük magunkat. Bármi van, ha a két gyerek kiegyensúlyozott és mosolyog, akkor minden rendben. Ha meg nem mosolyognak, akkor semmi sincs rendben. És ők nagyon élvezik az ittlétet.
Volt olyan, hogy a saját reakciód meglepett, hogy hogyan viselkedsz az új közegben?
Én nem vagyok egy beborulós, zokogós, hisztizős típus, kibírtam az X-faktort is bőgés nélkül, pedig ott volt olyan, hogy a stábtagok is sírtak. Szerintem elég sok fát lehet vágni a hátamon. De itt azért előfordult, hogy eljutottam arra a pontra, hogy kimentem a konyhába, mert eltört a mécses. Amikor idejöttünk, egy ideig nem voltam hajlandó kimozdulni a két gyerek miatt, gondoltam, csinálhatom azt, hogy bedugom a fejem a homokba, ülünk itthon a négy fal között, és csak a játszótérre megyünk le. De aztán összeszedtem magam, és rájöttem, hogy mégse vagyok olyan beszari, mind gondoltam. Nekilódultam a dzsumbuj kellős közepének a két gyerekkel, buszon, metrón, olyan tömegben, mintha egy Lady Gaga-koncert dühöngőjének a harmadik sorában lennénk. Ami elképzelésünk otthon volt a tömegről, az semmi. De aztán rájöttem, hogy ez nekem megy, elindultunk a két gyerekkel, odataláltunk, megcsináltuk, és hazaértünk épségben.
Lehet vajon külföldről folytatni egy magyarországi énekesnői karriert?
Ez majd kiderül, ha hazamegyek. Nekem szerencsém volt, mert az első X-faktor, amiben indultam, nagyon nagy durranás volt annak idején, és ezzel én beépültem a közönségem tudatába. Az emberek még mindig jobban emlékeznek az elsőre, mint a másodikra vagy a harmadikra. Minket tényleg megismertek az emberek, tényleg rengeteget dolgoztam az elmúlt három évben, nagyon sok helyen voltam. A legutóbbi dalomat, ami most megy otthon a rádióban, azt már itt fejeztem be, szóval lehet innen is dalt csinálni, 2014 van! Bekopogtattam egy hongkongi stúdióba, egy kanadai és olasz fiúé volt a stúdió, bementem és énekeltem.
Amikor június végén vége lesz a sulinak, és hazamegyünk, nyilván szeretnék majd fellépni, de majd kiderül, hogy július elsején lesz-e fellépésem... Lehet, hogy naiv vagyok, de hiszek a munkában, úgyhogy én gyártom továbbra is dalokat, és bízom a közönségben... Itteni, hongkongi karriert viszont nem tudok elképzelni, nem is akarok. Jól érzem magam itt a gyerekekkel, ez egy soha vissza nem térő időszak, mert kettőt pislantok, felnőnek, és már kérik a kocsikulcsot, hogy randizni mennének. Most jól elvagyok velük itthon. Egyelőre nem hiányzik, hogy itt nekilóduljak a fellépéseknek. Ráadásul nem könnyű otthon se befutni, és megtartani a karriert – ezt megint újrakezdeni és végigjárni, egy idegen helyen, ez túl sok lenne. Ha én otthon folytatni tudom, az már szuper, én az otthoni közönséget, az otthoni gondolkodásmódot ismerem, azt közegemnek érzem. Ezt itt nem.
Van, ami kifejezetten nem hiányzik Magyarországról? Van olyan, hogy olvasod a híreket, és arra gondolsz, hogy de jó, hogy most nem vagyok otthon?
Nem nagyon, pedig figyelem a híreket, minden nap olvaslak benneteket is. Azért is óvatosan hasonlítom össze a két országot, mert én is mindig utáltam, amikor otthon voltam, ha egy külföldre szakadt hazánkfia elkezdett valamit ócsárolni.
Újévi fogadalmat tettél?
Még otthon volt egy fogadalmam, amit itt megerősítettem újévkor: hogy kicsit meghízom és kigyúrom magam.