Tom Bunn nagyon sokat tud a repülésről. A 60-as évek elején az USA légierejében dolgozott, aztán a 60-as évek közepétől a 90-es évek végéig a világ legnagyobb utasszállítóin teljesített szolgálatot. Egyébként pszichológiát végzett az egyetemen, és már 1982-ben elindította az egyik kollégájával a SOAR nevű programját, aminek az a lényege, hogy segítsen azokon, akik félnek a repüléstől, aviofóbiájuk van.

A Germanwings-tragédia apropóján írt egy rövid cikket a Quartzra, amiben arról van szó, hogy a legtöbb esetben a repüléstől való félelem néhány egyszerű elmetrükkel megszüntethető. A súlyosabb esetek értelemszerűen komolyabb kivizsgálást, terápiát igényelnek, de a repüléstől félő többségnél leginkább arról van szó, hogy tudatosítaniuk kell magukban néhány dolgot. Legalábbis Bunn szerint.

Az irásában hangsúlyozza, hogy a repüléstől félni viszonylag normális dolog, és belinkelt egy tanulmányt, ami arról szól, hogy néha még a pilóták is félnek a repüléstől. Az átlagemberek általában azért félnek a repüléstől, mert egy olyan helyzetben vannak, amikor nem ők irányítják az eseményeket, és nem teljesen tudják, hogy mi miért történik.

Ezért lehet az, hogy a legtöbben a repülés legbiztonságosabb részében, az utazómagasságon megtett út alatt félnek, méghozzá a turbulenciától, amikor a repülők akár több száz métert is tudnak hirtelen esni és emelkedni. A repülésnek a felszállás és a leszállás a valemennyire veszélyes részei, azok is leginkább azért, mert ilyenkor olyan légtérben közlekedik a repülő, amikor sok másik repülő van hozzá relatíve közel.

„A legtöbbünk tudja, hogy azzal tudjuk a leginkább kordában tartani az idegességünket, ha elfoglaljuk magunkat. Amikor a repülés nyugodt, akkor az aggódó utas lefoglalhatja magát azzal, hogy olvas, zenét hallgat, filmet néz. Amikor viszont azt érzi, hogy esik, akár csak egy pillanatra is, stresszhormonok szabadulnak fel a szervezetében. Ezek a hormonok felkészítik a testet egy esetleges veszélyhelyzetre, és a koncentrációnkat is arra irányítják, hogy felkészüljünk egy vészhelyzetre, ekkor tudatosul bennünk, hogy 10 ezer méter magasan ülünk egy gépben. Turbulenciában egy gép esik, emelkedik, mindegyik estét újabb és újabb adag stresszhormon-felszabadulással jár, amitől egyre csak nő a szervezetünkben a stressz. Ahogy nő a stressz, úgy csökkennek a kognitív képességeink. Anélkül, hogy észrevennénk, teljesen megszűnik a realitásérzékelésünk. Ekkor hiteti el velünk az agyunk, hogy az érzékelt turbulencia nem normális. Vagyis úgy érzékelhetjük, hogy a gép zuhan, még akkor is, ha nem, és ez pánikrohamhoz is vezethet. Ráadásul egy önbetetljesítő folyamatról beszélünk. Akik erősen félnek a repüléstől, még egy teljesen normális repülőút után is úgy távoznak a gépből, mintha egy életveszélyes helyzetet éltek volna át. Ha többször élünk át ilyen helyzetet, akkor pedig az agyunkban összekötjük a repülést és az életveszélyt” – írta a kapitány a cikkben.

Már az is sokat segít, ha tisztában vagyunk azzal, milyen folyamatok játszódnak le bennünk ilyenkor, így ugyanis megpróbálhatunk úrrá lenni ezeken.

A stresszhormonok felszabadulását a legkönnyebben úgy lehet megakadályozni, ha valahogy sikerül oxitocint, más néven szerelmhormont felszabadítanunk a testünkben. Az oxitocin felszabadulása ugyanis blokkolja a stresszhormonokat, úgyhogy szép lassan meg tudunk nyugodni.

A férfiak és a nők is termelnek oxitocint, de egészen más dolgok hatására. A kapitány a nőknek azt tanácsolja, hogy gondoljanak olyasmi dolgokra, mint egy kisgyereket dajkálni, esetleg először meglátni egy csecsemőt, de az is segít, ha arra gondolunk, hogy egy kutya szemébe nézünk, vagy valakire, akivel jó a szexuális kémiánk.

A férfiak ilyen szempontból sokkal egyszerűbbek, náluk a leggyakrabban orgazmus után szabadul fel oxitocin, ezért a kapitány azt tanácsolja, hogy gondoljanak egy különösen emlékezetes együttlétre, illetve az orgazmust követő néhány percre.

Ezt a módszert egyébként bármilyen más esetre ajánlja a kapitány, amikor arról van szó, hogy szeretnénk csökkenteni a szorongásunkat.

Amikor valamilyen repülőgépbaleset történik, mint most a Germanwings-tragédia, vagy korábban az eltűnt maláj gép, akkor érezhetően megnő a kereslet az olyan nyugtatók iránt, amiket például az aviofóbiás tünetetek csökkentésére lehet szedni.

Bunn szerint azok az esetek okoznak nagyobb és erősebb pánikot, amikor nincs a balesetnek magyarázata, nem zárul le a történés. Mint például a maláj gép esetében, amit a mai napig nem találnak. A Germanwings-tragédia annak ellenér, hogy súlyos tragédia, ilyen szempontból könnyebben emészhető, lehet tudni, hogy mi történt, és azt is, hogy mit kell tenni azért, hogy hasonló tragédia ne fordulhasson még egyszer elő: nem szabad, hogy a pilótafülkében egyedül maradjon egy ember.

A balesetek után időszakokban szokott megnőni azoknak a száma is, akik úgy egyébként nem félnek különösebben a repüléstől magától, de egy-egy repülőutat megelőző napokban idegesek, tartanak az indulás pillanatától. Az ő félelmük Bunn szerint abból táplálkozik, hogy a repülés során olyan helyzetben vannak, amit nem tudnak kontrollálni.

Ezen sokat segíthet, ha a gépre lépve akár csak egy szemkonkaktus erejéig is, de megpróbálunk kapcsolatba lépni a pilótával, aki általában a személyzet többi tagjával a gép ajtajában szokta köszönteni a beszálló utasokat, többek között pont ezért.

„Sok szempontból jó találkozni a pilótával. Segít abban, hogy ne érezze magát egyedül, kiszolgáltatottnak az ember a levegőben, ahol semmi beleszólása sincs a sorsába. Megnyugtató találkozni azzal az emberrel, aki otthonosan mozog a számunkra ismeretlen közegben, és megtapasztalhatjuk, hogy a pilóta tökéletesen birtokában van minden képességnek, ami ahhoz kell, hogy a gépet napról napra, évről évre biztonságosan és magabiztosan vezesse. A pilóta magabiztossága nem is szavakban, gesztusokban rejtőzik, és nagyon sokat számít abból a szempontból, hogy hogyan érezzük magunkat repülés közben” – írta Bunn az aviofóbiával foglalkozó oldalán.