Testi és lelki biztonságérzetük soha többé nem lesz olyan, mint az extrém trauma előtt, és minden tömegszerencsétlenség túlélőjében sokáig ott a kérdés: „én miért igen, és ők miért nem?" Faragó Ágnes, az 1994-es szajoli vonatszerencsétlenség túlélője klinikai szakpszichológus lett. Huszonkét évvel Magyarország egyik legsúlyosabb közlekedési katasztrófája után, mindkét oldalt ismerve magyarázta el, mi történik az emberrel egy ekkora krízisben.

1994. december 2-án a Nyíregyházáról Budapestre tartó gyorsvonat haladt át a szajoli vasútállomáson, de egy hibásan beállított váltó miatt kisiklott, a kocsik pedig 110 km/órás sebességgel csapódtak egymásba és az állomásba. A vagonok tömve voltak, péntek lévén ugyanis a vidéken tanuló egyetemisták közül sokan utaztak haza a hétvégére. Huszonheten azonnal meghaltak, hatan a kórházban hunytak el.

Faragó Ágnes akkor 19 éves volt, a második vagonban ült, abban, amelyikre gyakorlatilag rászakadt az állomás épülete. Három és fél órát töltött a romok alatt, egy órába telt, mire a tűzoltók megtalálták, újabb két és félbe, mire kiszabadították, miközben körülötte egyre többen csendesedtek el. Azokat az órákat mégis élete egyik legösszerendezettebb állapotának nevezi még ma is.

Én mindvégig nyugodt voltam és szinte tervszerűen tudtam, hogy mi fog következni, sőt a körülöttem lévőknek is mondtam, hogy nyugodjanak meg, mert minket innen ki fognak venni. Jönnek a tűzoltók, a mentők és kivisznek.

A sokkreakció rá így hatott. A folyosóról a fülkéjébe zuhanó lány viszont például pánikrohamot kapott, és sokáig összevissza csapkodott. Faragó Ágnes pszichológusként is azt mondja, egy ilyen traumára felkészülni nem lehet, az egyén személyiségétől függ, hogy az adott helyzet hogyan hat rá, és mit vált ki belőle. Mint, ahogy az is egyénfüggő, hogyan dolgozza fel valaki az átélt traumát. Nagyon fontos viszont, hogy csak és kizárólag az érintett tudhatja, mire van szüksége.

A kilencvenes években még nem volt krízisintervenció, amely ma már az olyan tömegszerencsétlenségeknél nyújt támaszt a túlélőknek, mint a grazi vagy a veronai buszbaleset. A túlélőknek gyakorlatilag egyedül kellett megküzdeniük az extrém traumával. Faragó Ágnes saját tapasztalata szerint, azoknál, akik egy ilyen tömegkatasztrófában komolyan megsérülnek, gyakran intenzívebben kerülnek előtérbe a lelki folyamatok, amikor fizikailag már jobban vannak. A lelki segítségnyújtás éppen ezért ebben a fázisban sokkal hatékonyabb lehet, mint közvetlenül a súlyos sérülés elszenvedése, megélése után.

Hazakerültem, a család megnyugodott, most már minden rendben van, de pszichésen bennem éppen akkor indult el minden. A fizikai felépülés után sokkal intenzívebben éltem át azt, hogy hova tegyem ezt az egészet, az ezzel kapcsolatos érzéseimet, mit kezdjek a hangulatingadozásaimmal.

Más túlélőkhöz hasonlóan, a poszttraumás stressz szindróma tünetei nála is jelentkeztek. Az alvás-és evészavaron, valamint a síráson felül sokáig próbálta megmagyarázni magának, hogy miért éppen ő élte túl.

„Ők miért nem, és én, miért igen? ″– ez a kérdés akkor rettentően megviselt, sőt volt olyan időszakom, amikor bűntudatom volt emiatt. Akkor találhat megnyugvást az ember, ha megpróbálja elengedni a racionális magyarázatokat, mert erre szerintem nincs racionális magyarázat. Persze, mondhatom azt, hogy bizonyára dolgom volt itt, de a többieknek is lehetett volna. Nem megmagyarázható. Ezt egyszerűen el kell engedni racionális szinten.

Mi az a krízisintervenció, és miért fontos?

A krízisintervenció során nem feldolgozás, hanem elsősorban támasznyújtás történik. A Díványnak nyilatkozó szakember azt mondta, hogy a krízist követő órákban egyéni és csoportos beszélgetések történnek, melyek célja legfőképpen a lelki támogatás, a biztonságérzet megerősítése és a szorongás feloldása. Egy tömegszerencsétlenséget követően ugyanis nagyon erős a talajvesztettség, a félelem, a szorongás és a bűntudat érzése. Utóbbi nagyon gyakori a túlélők között, fontos már az elején elmagyarázni nekik, hogy az ő életben maradásuk nem mások hátrányára történt. A Krízis Intervenciós Team munkájánál azon van a hangsúly, hogy a beszűkült tudatállapotban is segítséget nyújtsanak az áldozatoknak, ami a jövőre nézve meghatározó is lehet, hiszen az azonnali támasznyújtással csökkenthető a későbbi poszttraumás szindróma kialakulása.

Neki két év alatt sikerült, ami egyébként nem számít kirívóan hosszú időnek. Azt mondja, a tömegszerencsétlenségeknek a sok sérült és halálos áldozat miatt sokkal elsöprőbb ereje van más eseményekhez képest. Annyira a mindennapi életeseményeken kívül eső kategória ugyanis, hogy sokkal drasztikusabb a személyiségre gyakorolt hatása.

Pszichológus hallgatóként őt viszont, ahogy visszakerült a Debreceni Egyetemre, éjjel-nappal szakemberek vették körül. Csoporttársai folyamatos támogatása mellett a tragédia feldolgozásában szerinte az is segített, hogy a szakdolgozatát a szajoli vonatbalesetről írta. Már csak azért is, mert a legnagyobb támaszt ilyen helyzetben mindig azok tudják nyújtani, akik ott voltak és átélték az eseményeket. A túlélők vizsgálata nyilvánvalóvá tette, hogy a sérülés mértéke egyáltalán nem függött össze a poszttraumás tünetek mértékével. Következetesen mutatkozott meg az is, hogy azok, akik nem sérültek meg, de részt vettek a mentésben, sokkal jobb állapotban voltak, mint azok, akik csak passzívan álltak és néztek. Érdekes tapasztalat volt viszont, hogy később nagyon sok túlélő mindig ugyanabban a kocsiban utazott, mint amiben a baleset napján ült.

Ennek többféle pszichológiai magyarázata lehet: rögzült egyfajta fixáció, miszerint „ha egyszer itt túléltem, máskor is túlélhetem″, vagy a rekorrekciós élményt keresték: „ha egyszer ezt megéltem itt, de újra és újra felülök, és nem történik baj, az megnyugvást adhat.

Ugyanakkor Faragó szerint egy ekkora traumát csak egy bizonyos szintig, és csak részben lehet feldolgozni. A másik résszel együtt kell élni.

A testi, lelki biztonságérzet már soha nem rendeződik vissza a baleset előtti állapotra. Nap, mint nap előfordulhatnak dolgok, amikről eszedbe jut, akár mondjuk fizikai nyomok saját magadon. Ez persze nem azt jelenti, hogy minden reggel összeomlasz a tükör előtt, de már csak ezért sem tudod kívül hagyni. Akár, ahogy utazol, ahogy megjelenik a mások iránti féltés. Nálam például sokkal hamarabb beindul a vészreakció, hogy valami baj történt a szeretteimmel, mint másoknál.

Az, hogy a hozzátartozók, ismerősök sokszor egyáltalán nem tudják, hogyan viszonyuljanak, milyen témákat érintsenek vagy kerüljenek azoknál, akik ilyen tragédiát átéltek, Faragó Ágnesnél is megvolt. A baleset utáni beszélgetéseket úgy írta le, mintha egy „vattaburokban″ élt volna. Nem úgy kommunikáltak és viselkedtek vele, mint a tragédia előtt, ami kifejezetten zavarta. A Díványnak nyilatkozó pszichológus is arról beszélt, ha először találkozunk egy súlyos tragédiát átélt személlyel semmiképpen se kerüljük a történteket. A mindennapokban pedig vegyük fel velük a napi rutin fonalát, mert bár a segítségnyújtás nem a feldolgozás siettetéséről szól, de nagyon fontos, hogy ne hagyjuk őket megrekedni a folyamatban.

Faragó Ágnes fizikailag másfél év alatt épült fel és újabb kettő kellett ahhoz, hogy racionális szinten el tudja engedni a magyarázatokat. De ha tömegszerencsétlenségekről szóló hírt hall, vagy olvas, még ma is gombnyomásra jönnek elő azok a zsigeri érzései, amiket a romok közé szorulva élt át. Huszonkét évvel a tragédia után, tavaly decemberben újabb komoly műtéten kellett átesnie a baleset okozta szövődmények miatt.

Három év alatt sikerült megtalálnia azt a szolnoki tűzoltót, aki a kimentésénél közvetlenül mellette dolgozott, és átlendítette a kritikus pontokon. Bár a férfi azóta nyugdíjba ment, a mai napig tartják a kapcsolatot.

Túlélőként azt mondja, hogy bár egy ekkora traumát csak egy bizonyos szintig lehet feldolgozni, annak a megélése viszont, hogy az ember miből tud kijönni és felállni, mivel tud megküzdeni, pozitív hozadékot is adhat. És neki adott.

h/t: Kékfény