Legyek büszke, hogy a csinos hostessek után hozzám jön haza

„Szeretném nektek megírni elsőre szabványszerű érzelmi válságomat, szokásosnak tűnő zátonyrafutásomat, de van benne pár csavar, ami miatt érdekes lehet. Egész pontosan pont azt szeretném megtudni, hogy tényleg egyedi az esetem vagy más is jár hasonló cipőben? Illetve tanácsot kérni, hogy mitévő legyek” – bár ritka, de szerintünk nagyon szép név a Malvin, ez az álnév jutott az alábbi levél beküldőjének, igazából természetesen nem így hívják.

Amint azt a bevezetőben is írja magáról, Malvin házassága zátonyra futott, és előre megerősíthetjük önnek, hogy Malvin jól érzi, tényleg van egy csomó olyan részlet a történetében, amitől különösen érdekes a levele. Na de mi legyen a sztori vége? Mit tegyen Malvin? Alább egy szavazógépet is üzembe helyeztünk, de ha ön egy klikknél többet is tudna mondani, kérjük, írjon a Randiblog e-mailcímére!

„42 éves vagyok, 17 éve élek férjemmel. 3 csodálatos gyermekünk van. Szép házban lakunk, nincsenek anyagi gondjaink. Kívülről mintacsaládnak tűnünk, sokszor már giccsbefordulóan. De ahogy az lenni szokott, belül koránt sincsenek rendben a dolgok. Válni szeretnék.

Férjemmel a munkahelyen ismerkedtem meg, gyors szerelem, gyors házasság. Közös percek otthon is, munkahelyen is, együtt jöttünk, együtt mentünk, minden élményünk, történésünk közös volt. Mint egy mesében vagy rózsaszínű amerikai filmben. Mivel férjem vezető beosztásban volt a cégnél a terhességek, szülések alatt is bejárhattam, és természetesen vissza is vettek. Úgy tűnt, folytatódik az álomtörténet. De nem így lett.

Férjem pár éve kitalálta, hogy felmond és saját vállalkozásba kezd. Eleinte nagyon lelkes voltam, cégnevet találtam ki, segítettem a munkám mellett és nagyon szurkoltam a sikeréért. De egyszercsak bejelentette, hogy nélkülem szeretné folytatni a vállalkozását. Úgy gondolta, az alkalmazottak előtt rontaná a tekintélyét, hogy a felesége is mellette van, ügyfelek előtt egy családi vállalkozás ciki, ő inkább egy menő startupot akar. És amúgy is biztonságosabb, ha nekem megmarad a biztos pénz, kiszámítható kereset. Illetve próbáljuk meg pár évig külön, még talán jobb is lesz, aztán ha már nagyon megy a bolt, akkor utólag csatlakozhatok.

Mintha kihúzták volna alólam a talajt. Padlót fogtam. Nekem minden közös, nem tudom magam értelmezni nélküle. Úgy éreztem, hogy eldobott magától, nincs rám szüksége. Többször jeleztem szépen is, meg persze csúnyán is – mégiscsak nőből vagyok... – hogy ez így nekem nem fog menni, ez nekem így pokol. És egy idő után neki is az lesz. Mert ugye ha anyu nem boldog, senki sem boldog. De ő hajthatatlan volt, ugyanaz a kemény, következetes gazfickó, akibe ezért annak idején beleszerettem. Csak most velem is ilyen volt és ezt nem tudtam (és most sem tudom) megbocsátani.

Eddig talán szokványos a sztori, de az érdekes része most jön.  Sajnos mindkettőnknek igaza lett. Én közben eljöttem egy új céghez, mert a régit nélküle nem tudtam értelmezni. Sikeres vagyok, új kollégáim megbecsülnek. Sőt, még jobban esik az elismerés, hogy nem az ő árnyékában kapom. De nem tudom élvezni, mert közben látom, hogy ő meg nélkülem sikeres. A vállalkozás elég jól muzsikál, de nem tudok örülni a sikereinek, mert nélkülem érte el. Hacsak a cég nevét meghallom, ha egy számlát látok az íróasztalán, leírhatatlan düh fog el. És ezt ki is mutatom, egy kibírhatatlan sárkány lettem tehetetlenségemben. Ő meg csak nézi hidegen, ridegen a szenvedésem.

Sőt minél inkább szenvedek, ő annál inkább behúzza a kéziféket. És természetesen jönnek a kiabálások, veszekedések, amik szintén nem a megoldás irányába hatnak.

A hab a tortán, hogy munkatársai közt jónéhány csinos kollegina van, sőt gyakran járnak több napos kiállításokra, ahova még csinos hostesseket is visznek, mert hát ugye az adja el a terméket.

Elmondása szerint soha nem csalt meg, amit egyébként el is hiszek. De akkor is kibírhatatlan kínt érzek minden alkalommal, amikor látom őt pózolni a Facebookon a csinos lányok mellett, illetve hallgatom a sikereit, amit nélkülem ért el.

Eljutottam arra a szintre, hogy válni akarok. Egy percet sem tudok egy ilyen kegyetlen férfi mellett leélni. Akinek fontosabb a munkája, mint én, aki ilyen könyörtelenül képes végignézni a szenvedésem.

No és itt jön még egy érdekes csavar. Ő nem enged! Azt mondja, szeret és velem akar élni, ő a holtomiglan-holtodiglant az oltár előtt komolyan gondolta, sőt most már mehetnék „A” cégbe is. De most már nem akarok. Nem érezném magaménak, nem velem épült, nem az enyém. Nem akarok a főnök kisfeleségeként utánfutót játszani. De nem enged el. Azt mondja, elégedjek meg azzal, hogy hűségesen kitart mellettem, gondoskodik rólunk, és a gyerekeket szeretetben neveli. Ne féltékenykedjek, nincs rá okom, inkább legyek büszke, hogy a csinos hostessek után hozzám jön haza, és velem akar élni.

Tudom, hogy a válás egy pokol volna, ráadásul ragaszkodnék hozzá, hogy mind a három gyerek velem maradjon. De vállalom ezeket a nehézségeket is, csak őt már ne lássam. Keménysége, gonoszsága kiölt belőlem minden érzelmet, szeretetet.

Szóval menjek vagy maradjak?

Maradjak a gyerekek meg a békesség meg a látszat kedvéért, éljek/szenvedjek tovább?

Vagy rohanjak el tőle?

Okos, bátor asszony vagyok, aki ki mer lépni egy ilyen kapcsolatból, vagy a világ legnagyobb hülyéje, hogy egy hűséges sikeres férfit ott akarok hagyni?

Mit gondoltok?

Ne kíméljetek!”