A mosdóban titokban irigykedve kibőgöm magam

„Nagyon sokat gondolkodtam, míg végül úgy döntöttem, megírom nektek a történetem. Kámea a nevem, 36 éves vagyok, 9 éve élek párkapcsolatban, melyben született két csodás kislányunk, akik 3 évesek; mondhatni, szép kapcsolatunk és szép életünk van, minden rendben van. Vagy mégsem? De talán az elején kezdem” – Kámea azt írja, az ő kapcsolata csak a kívülállóknak tűnhet szinte tökéletesnek, de van egy nagy kérdés, amiben sosem tudtak megegyezni a párjával, és bár másnak talán nem olyan fontos ez a dolog, ő nehezen viseli a kialakult helyzetet.

Kámea tanácsot is kér, hogy mit tegyen, hogy tovább tudjon lépni, és biztosak vagyunk benne, hogy olvasóinknak lesz rengeteg gondolata és tapasztalata erről a kérdésről. Írjon nekünk ön is, a Randiblog e-mailcímére várjuk a leveleket.

„Gyönyörű szerelem volt miénk. Megismerkedésünk után viszonylag hamar odaköltöztem hozzá. Sokáig tartott a lángolás, tudjátok, az a bizonyos „rózsaszín köd”, talán bő 2 éven át is elkísért minket. Utána is megmaradt persze a szerelem. Ami főként működött és működik a mai napig is nálunk, az a kommunikáció. Sokat beszélgetünk, igényeljük is ezt, szeretünk mindent tudni a másikról, egymás érzéseit, gondolatait, ez nagyon fontos a számunkra. Sosem volt gondunk a szexszel sem, és más téren sem, szóval nagyon jól megvoltunk egymással. Sokat jártunk szórakozni, kiéltük magunkat és a fiatalságunkat.

Hogy mi a gond ebben az idilli kapcsolatban? Nem vagyunk házasok. És ez inkább nekem gond. Olyan családban nőttem fel, ahol a házasság intézménye működőképes volt és az alapja minden kapcsolatnak. Szüleim, nagyszüleim, sőt, a dédszüleim is (boldog?) házasságban éltek, ezért úgy gondoltam, ezt szeretném én is, mivel ezt a mintát hoztam magammal. Ellenben a párommal, akinek a családjában csupa rossz házasság volt, válás válás után, a szülei is elváltak, az apja lelépett egy másik nővel (gondolom, a kiskamasz gyerek nem egyszer hallotta, hogy sose nősülj meg fiam!). Tehát bármennyire szerettem volna, ő nem akart házasodni. Időnként feljött ez a téma, de sosem jutottunk ebben egyezségre.

Aztán más dolog kezdett foglalkoztatni. Közel 3 éve voltunk már együtt, amikor egy nap arra eszméltem: gyermeket szeretnék. Ez sem ment persze könnyedén, ezt sem akarta igazán, közel két évig „győzködtem”, kérleltem. Ezt most ne úgy értsétek, hogy ráerőszakoltam a dolgot, inkább csak sokat beszéltem neki erről a vágyamról, kérdezgettem, mit szólna egy babához, és ő inkább csak félt a gyermekvállalástól.

Aztán újabb két év telt el, mire végre várandós lettem. Ez idő alatt megint többször szóba hoztam, hogy jó lenne megesküdni, mert szerettem volna, ha a gyermekeink házasságba születnek, de még ekkor is elmaradt a dolog. Joggal mondhatja vagy kérdezheti bárki, hogy miért olyan fontos ez nekem, hiszen csak egy papír, nem? Nem, nem csak papír! Ez éppen arról szól, hogy a másiknak fogadalmat teszel, hogy mellette leszel, hű leszel hozzá, kitartasz mellette jóban-rosszban, majd gyűrűt húzunk egymás ujjára, ezzel jelképezve és megmutatva kifelé a világnak: egymáshoz tartozunk. És ebben ez a fontos. Az összetartozásunkat megpecsételni, összeláncolni az életünket.

Telt az idő, megszülettek a lányaink, 6 éve éltünk együtt már ekkor. A házasodás továbbra is elmaradt. A párom válaszokat kezdett keresni, hogy az emberek miért házasodnak meg. A kollégái körében gyűjtött információkat, és ilyen válaszokat kapott a miért házasodtál meg kérdésére: mert az normális. Mert az adta magát. Mert így van rendjén...

Idén úgy döntött, hogy akkor tegyük meg, elvesz feleségül. Kitűztük az esküvő időpontját, megbeszéltük a részleteket: egy-egy tanúval elmegyünk a házasságkötő terembe, megesküszünk, aztán a szűk családdal, barátokkal megüljük (tehát nem a rongyrázás meg a dínom-dánom volt a fontos).

Ahogy közeledett az időpont, egyre inkább úgy éreztem, hogy már nem igazán akarom. 9 éve vagyunk együtt, van értelme most házasodni?!? Sok-sok gondolkodás és álmatlan éjszaka után rájöttem: késő. Nem most, hanem már sokkal előbb kellett volna, mert ekkorra már úgy éreztem, hogy belefáradtam, hogy éveken át kérleltem, és közben annyi idő eltelt, míg már késő lett. Elkésett.

Annyira bántott a dolog, ami az elmúlt évek alatt történt (hogy nem akart elvenni), hogy elköltöztem tőle a gyerekekkel egy rövid időre. Úgy éreztem és a mai napig is úgy érzem, hogy elvette az álmomat. Nem valósította meg a legfontosabb vágyamat: hogy a felesége legyek, én pedig elmondhassam, hogy ő a férjem. Összetörtem.

Pár hónap után végül visszaköltöztünk, sokszor átbeszéltük a dolgot, de már nem akarok hozzámenni. Elcseszte az egészet, amit be is lát és nagyon megbánta, de visszafordítani nem tudja. Én pedig akaratlanul is haragszom rá emiatt és újra meg újra előjön az érzés, hogy mégsem kerek így a történetünk. Nagyon szeretjük egymást, szerelemmel, szeretettel, tiszteljük egymást, valahogy mégis félresiklott a dolog.

A mai napig elsírom magam, ha esküvőt látok, vagy ha valaki, pl. egy kolléganőm férjhez megy és látom, hogy izgatottan készül és mesél, mutatja hogy milyen ruhája lesz, stb. Ilyenkor kimegyek a mosdóba, hogy titokban irigykedve kibőgjem magam. Most is kerülget a sírás, ahogy ezeket a sorokat írom nektek.

Nem tudom, hogy valaha is sikerül-e elfogadnom és túllépnem rajta, hogy sosem leszek menyasszony, sosem állok majd ott a párom kezét fogva, a szemébe nézve, és sose mondom neki azt, hogy „igen”. Sosem leszek feleség és sosem lesz a férjem. Furcsa, hogy a gyerekeim apja, de nem a férjem, hanem az élettársam. Utálom ezt a szót!

Nem tudom megérteni azt sem, hogy ha egy kapcsolatban az egyik félnek fontos a házasság, a másiknak pedig nem, akkor miért nem lehet annak a kedvére tenni, akinek fontos és szeretné, ha a másiknak úgyis mindegy, ezzel is örömet okozva a másik félnek?

Igazából nem is tudom, miért írtam meg ezeket a dolgokat nektek. Talán más is van így, ahogy én jártam. Úgy érzem, hogy minden fáziskéséssel történik (vagy történhetne) nálunk, és emiatt például én már több gyereket sem szeretnék a korom miatt (tudom, van aki még 40 évesen is szül, én nem akarok). Úgy érzem, késő már házasodni is.

Hamarosan megyünk egy rokonunk esküvőjére és hát nem tudom, hogyan fogom viselni. A szertartásra egészen biztosan nem megyek majd be. És tudom, hogy megint előjön majd a haragom, előjönnek az emlékek, hogy mennyi alkalom lett volna, hogy mi is ott álljunk. De ő nem akarta.

Mi a fenét csináljak, hogy túllendüljek ezen?

Köszönöm, hogy leírhattam nektek.”