Eddig észre sem vettem, hogy milyen sármos és jóképű férfi a fiam osztályfőnöke

Még soha nem írtam hasonló fórumra és soha nem kértem tanácsot pasiügyekben. Mert eddig nem is igazán volt rá szükségem. De most segítségül fordulok önökhöz és önök által a tisztelt olvasókhoz is.

Ez a bevezető tartozik Ivána álnevű olvasónk alábbi leveléhez. Megtiszteltetésnek vesszük, hogy Ivána megosztotta velünk a dilemmáját, aminek az van a középpontjában, hogy egy nőnek egy bizonyos helyzetben szabad-e, lehet-e kezdeményezni, és ha igen, hogyan. Ivána életét egy véletlen találkozás forgatta fel teljesen, és most nem tudja, mitévő legyen.

Ön mit tanácsolna neki? Volt már ön is ilyen helyzetben? Ön mit tett és mi lett a dologból? Kérjük, küldje be válaszát, illetve saját tapasztalatait a Randiblog e-mailcímére, a legérdekesebbeket természetesen ezúttal is meg fogjuk jelentetni, hiszen erről szól ez a rovat!

„45 éves, diplomás nő vagyok, lassan 6 éve, hogy egy autóbalesetben elveszítettem a férjem, azóta egyedül nevelem a most 13 éves fiamat, aki 7. osztályos. Túl vagyok/vagyunk a nehezén, meggyászoltam a férjem és úgy érzem, eljött az idő, hogy ismerkedni kezdjek.

Igazából emiatt is írok. 15 éve nem randiztam, őszintén szerettem a párom, soha meg nem csaltam és nem tudom, hogy fogjak hozzá a párkereséshez. Illetve van itt egy akármi, valami (jobb szóval nem tudom illetni), s ha valaki megtisztel azzal, hogy elolvassa a tépelődésemet, kérhetném azt, hogy írja le a véleményét, esetleg adjon tanácsot, ugyanis tele vagyok kételyekkel?

Történt kb. egy hónapja valami, ami úgy felkavarta az érzelmeimet, hogy nem tudok mit kezdeni vele. Pedig igazán nem tekinthető nagy dolognak. Egyik este csengettek és ott állt az ajtóban a fiam egyik tanárbácsija, egy szomszéd felől érdeklődött, aki a házban lakik, csak nem emlékezett az emelet számára. És éppen hozzám – teljesen véletlenül – csengetett be. Kicsit zavarban volt, és azt hiszem, én is. Eddig észre sem vettem, hogy milyen sármos és jóképű férfi a fiam osztályfőnöke. Soha nem figyeltem fel rá és férfiként sem tekintettem rá soha az évek alatt, hiszen férjnél voltam, majd gyászoltam. Megmondtam, hol keresse az illetőt, majd meglepetésemre megkérdezte, hogy egyedül lakom-e itt a fiammal. Hebegtem, hogy igen, talán kicsit meg is döbbentem, aztán elköszöntem.

Akkor ott számomra azonban történt valami, ami miatt azóta nem tudom őt kiverni a fejemből. Ahogy ott álltunk az ajtóban kissé esetlenül és néztünk egymásra, oh, ha erre a pillanatra gondolok, hangosan dobogni kezd a szívem. Lehet, hogy a magány vagy a tavasz érezteti ezt velem, de nagyon szeretnék közelebbről megismerkedni és beszélgetni vele. De hogyan? Nyilván nem mehetek oda és kérdezhetem meg – mivel eddig sem tettem –, hogy áll a fiam magatartásból? Kicsit nevetséges lenne, nem? Nagyon hiányzik egy társ az életemből, és az intimitás is, de nem tudom, mi tévő legyek. Bejelöltem a Facebookon, hogy legalább pár dolgot megtudjak róla, de azon is két napig gondolkodtam, hogy megtegyem-e. És igazából nem is lettem okosabb. Vagy egyedül él, vagy nagyon vigyáz a magánéletére. Nincs róla fénykép, csak annyi adat, hogy egy testvére van és két unokatestvér. Ja és, hogy nálam 4 évvel idősebb, mert a születési dátumát kiírta.

Azóta kétszer futottunk össze a fiam iskolájában. Csak köszönés volt, de az is úgy, hogy zavarában rám sem nézett, csak köszönt. A második alkalommal legalább volt szemkontaktus is. Már az is megfordult a fejemben, hogy én komplikálom túl a dolgot és ő tulajdonképpen semmit sem szeretne tőlem, főleg nem randit, csak a szituáció miatt volt zavarban. Hogy talán egy ismerőst talált az ajtó mögött.

Lehetséges, hogy túl bátortalan lenne? Illik egy nőnek kezdeményezni? Ha igen, ebben az esetben hogyan? Nem tudom mit csináljak, rettenetesen félek az elutasítástól, vagy hogy azt találná mondani, bocsánat hölgyem, mit akar, én nős vagyok. Huh, de ciki lenne az! De ott van egy másik dolog is, ami nem hagy nyugodni: ha valóban szimpatikus lennék számára, vajon nem találhatna rá módot, hogy a közelembe férkőzzön? Másfél hónap múlva vége az iskolának, a fiam jövőre ballag, szóval ennyi időm maradt a kapcsolatteremtésre. Próbálkozzam vagy hagyjam az egészet a fenébe, intézzem el egy közhellyel a helyzetet: majd az idő megoldja? Fiatal lányként sem voltam rámenős és kezdeményező, de közel az 50 felé még annyira sem. Tudna valaki tanácsot adni?”