Szponzorunk a Randivonal társkereső, ahol volt felhasználók egy-egy levélben gyakran megosztják a többiekkel, hogyan találtak egymásra az interneten keresztül. A legérdekesebb történeket szemlézzük itt a Randiblogban, és most megint találtunk egyet, ami felkeltette az érdeklődésünket.

Az alábbi levél szerzője Gábor, aki világéletében egy városban lakott Katával (először Magyarországon, majd külföldön), mégsem ismerték meg egymást, amíg az internet össze nem hozta őket. Sorsszerűség? Vak véletlen? Ki minek nevezi az ilyesmit, mindenesetre ha ön is szívesen megírná saját történetét, írását szeretettel várjuk a Randiblog címén. És természetesen a Randivonalra is érdemes átkattintania annak, aki több ilyen történetet olvasna, vagy ki szeretné maga is próbálni az internetes társkeresést.

“Londonban dolgozom én is, és a kedvesem is, végül itt és így találtunk egymásra, mint két elkószált lélek. Röpke levelezés után nyilvánvaló volt, hogy "kiszemeltek" vagyunk egymásnak. Rengeteg a párhuzam: ugyanabban a városban születtünk/éltünk, sőt egymástól csupán néhány sarokra laktunk, egyazon főiskolára jártunk, ugyanabban a boltban vásároltunk, ugyanaz a játszótér, tánciskola, kollégium volt, stb. Aztán Londonba is egyazon hónapban költöztünk, és kerülgettük egymást majdnem 5 éven keresztül... Szinte mindig egymás közelében laktunk/tevékenykedtünk - anélkül, hogy tudtunk volna a másikról.

Az élettér azonosságán túl hamar ráéreztünk, hogy az életünkben, életvitelünkben is komoly átfedés van. Ugyanolyan mókás, nagy, összetartó a család, azonos a vonzódás, a lelkesedés, az érdeklődési kör.

Az első találka nem sokat váratott magára. Ő a barátnőit pesztrálta éppen, akik nála vendégeskedtek, és egy londoni park élményeiben fürdőztek, amikor - telefonos egyeztetést követően - megjelentem. A második találkozó már sokkal személyesebb volt, csak mi ketten voltunk. Akkor éreztem először, amit azóta már sok ezerszer, hogy Ő az igazi! Hogy ezt tudassam vele is, kiötlöttem egy furmányos dolgot. Mivel másnap Kata készült hazarepülni Magyarországra (két hét megérdemelt pihenés a szeretett honban), rábíztam egy levelet, amit kézbesítenie kellett oda, ahol a szüleim laknak. Megkértem, hogy legyen a levél pontosan április 29-én 5 órakor a szülői házban, mert édesanyám csak akkor lesz otthon. Így volt néhány napom arra, hogy megszervezzem a hazautazásomat, és otthon én nyissak ajtót Katának, és bontassam fel vele a rábízott borítékot, amely egy listát tartalmazott a lehetséges közös programokról (biciklizés, séta, vacsora, sport, stb.).

Fantasztikus, hogy ugyanazon dolgokra vágytunk, ugyanazokról ábrándoztunk, és most elmondhatjuk, hogy ugyanazok az álmaink és együtt valósíthatjuk meg őket! Jókat utazunk, extrém dolgokra vetemedünk (voltunk már ejtőernyőzni is - lenyűgöző, hogy mindenben passzolunk), sokat beszélgetünk, együtt sírunk, együtt nevetünk… Bármit is teszünk, minden szívből jön, a "kell, kellene, muszáj" szavak értelmüket vesztették számunkra. Semmi nehézséget nem okoz a másik kedvében járni, a másiknak örömet szerezni.

Édes dolog, amikor egy fáradt nap után hazafele menet az ember eltűnődik azon, hogy mire is vágyik, aztán hazaérve hirtelen minden ábránd valóság lesz. Apró huncutságok, meglepetések, kicsi színes pöttyök a szürke egyhangúságban…

Most együtt költözünk haza, Magyarországra, együtt tervezünk, együtt álmodunk és együtt hiszünk. Ő egy életvidám, mosolygós lány, aki tökéletesen kiegészít, aki mellett önmagam lehetek, akire rábízhatom magam, az életem, aki ugyanazt akarja mint én. Ugyanazt kerestük és együtt meg is találtuk, a harmóniát!"