horoszkóp

A szüleim azt mondták, ez normális - egy ideig el is hittem

2012.10.11. 14:51

És még mindig tudunk hozzátenni ahhoz a témához, hogy érdemes-e egy rossz, kihűlt vagy akár elmérgesedett házasságban benne maradni, ahogy egy korábbi levélírónk fogalmazott, „a gyerekekért”. Dénes alább olvasható levelének a bevezetője így hangzik: „G és Helga levele után én is úgy éreztem, le kell írnom a tapasztalataimat. Az én szituációm lényege nagyrészt ugyanaz, csakhogy az én szüleim a mai napig házasok. Ez a csavar. Szóval arra gondoltam, leírom milyen egy olyan embernek, akinek a szülei nem szerették egymást és nem is váltak el.” Innentől már lehet tudni, hogy Dénes beszámolója sem lesz egy könnyed olvasmány, de rendszeres olvasóink talán már hozzászoktak, hogy általában nem azok írnak a Randiblog email-címére, akiknek pont minden rendben van az életükben. Ha szeretne csatlakozni, és ön is szívesen mesélne, kérjük, ne habozzon, folyamatosan várjuk a leveleket!

Az én szüleim, amióta az eszemet tudom, rendszeresen veszekednek. Nem is igazán tudom, milyen egy nyugodt, kiegyensúlyozott családi légkör. Tudtommal sosem volt 3. fél, aki beleszólt volna a kapcsolatukba. Egy ideig azt gondoltam, és azzal hitegettek, hogy minden családban vannak veszekedések. Tehát fogadjam el, ez normális dolog. Az igazat megvallva én egy ideig tényleg elhittem ezt.

Ahogy visszaemlékezem a gyerekkoromra, konkrét veszekedésekre emlékszem. Például 8 éves koromban ősszel, egy hatalmas veszekedés volt. És én teljesen el voltam keseredve, zokogtam, úgy éreztem, egyszerűen nincs semmiféle kiút abból a konfliktusból. Az, hogy éppen mi volt a kiváltó ok, már nem rémlik, de hogy akkor épp mit csináltam, az igen. Érdekes, hogy a 8. szülinapomra már nem emlékszem, de erre a veszekedésre igen.

Nálunk ez mindig a szemünk előtt zajlott le, nem kíméltek meg tőle. Gyakorlatilag rutinszerűen hetente, vagy jobb esetben csak kéthetente balhé volt. Az orrunk előtt. Elbújni sem tudtam, de ők sem vonultak félre. Törtek a poharak, ordítozás, sírás stb. Édesapám mindig csak fenyegetőzött az orrunk előtt, hogy el fog válni, keres egy ügyvédet, stb. Az is rutinszerű volt, hogy beült a kocsiba és elment valahová, aztán késő este hazajött. Arra is tisztán emlékszem, hogy egyszer emiatt maradt el az esti mese, mert apunak elege volt. Persze sosem váltak el. Apukám többször győzködött bennünket, hogy „csak azért nem válnak el, hogy nekünk jobb legyen”. Nem akarná megtörni a lelkünket azzal, hogy ők elválnak. A szüleimet ismerve, mai, érettebb fejjel azt mondom, hogy igazából lusták és határozatlanok voltak ahhoz, hogy elváljanak. Én már rég megtettem volna a helyükben.

Nagyon bánt az, hogy egyáltalán nem akartak megkímélni ettől. Sosem éreztek felelősséget, hogy a gyereknek nyugodt, kiegyensúlyozott érzelmi háttere legyen. Pedig arra volt és van szükségem 20 évesen is. Pláne egyetem mellett.

A szüleim most is együtt élnek és rendszeresen veszekednek. Néha tényleg nem tudom, hova menjek, mert csak egy otthonom van. Mindig is nagy szükségét éreztem, hogy legyen egy lány az életemben, akinek adhatok szeretetet és kaphatok viszonzást. Talán pont ezért van ekkora szükségem egy lányra. Persze most is szingli vagyok és majd megőrülök. Mert egy szakítással kapcsolatban is ért nagy trauma még az idén. Gyakran feszült vagyok, de évek óta igyekszem ezen változtatni és elfelejteni azt a nő és férfi kapcsolati vázlatot, amit a szüleimtől láttam. Apunak erre is van egy „bevált” szövege: „Így is jó, mert amit nagyon utálsz a szüleidben, azt úgyis elkerülöd majd!”

Nagyon haragszom rájuk, mert aki szereti a gyerekeit, megóvja ezektől mindenáron. Hiteltelenné váltak a szememben. Nem tudom, hogy ők mennyire fogják fel ezt. Úgy érzem, csak holmi ismerősökkel élek egy fedél alatt, nem a saját szüleimmel. Egy dolgot tehetek, hogy az én gyerekeimnek nem ilyen szülei lesznek! De honnan lesz a példa??!! Nekem kell felépítenem. Talán jobb lett volna, ha én is G és Helga sorsára jutok…