„Nem vagyok szűz, sem Mariann, viszont Olivér igen és egy hasonló érem másik oldalán ülök. Még rendszeres olvasótok sem, de valahogy idekeveredtem, és tetszett a cikk/poszt. Kicsit más szemszögből ugyan, de át tudom érezni a helyzetet” - írta egyik olvasónk a szüzesség-témába bekapcsolódva.

Persze az igazi neve neki sem Olivér, hanem ő is álnéven szerepel itt a Randiblogban, de írását azért ajánljuk olvasóink figyelmébe, mert eddig két nő írta le nálunk, miért nehéz húszon túl szűzen randizni, most viszont egy férfitól hallhatjuk, hogy milyen egy ilyen bezárkózott nővel kapcsolatba kerülni. Ha önnek is van mondani- vagy mesélnivalója, írjon ön is, a Randiblog email-címére folyamatosan várjuk a leveleket, hozzászólásokat!

„Majd két éve egy házibulin láttam egy lányt, valahogy azonnal megfogott benne valami, és azt hiszem, visszafelé is. Ami érdekes volt az egészben, hogy ez másoknak is feltűnt. Akkor egy barátom barátnője volt pusztán néhány napja, és lett is a dologból egy kéthetes kapcsolat... Ahogy jött arra a néhány órára, olyan hirtelen el is tűnt  az életemből. Kicsit furának éreztem azt az estét, egy szót se nagyon beszéltünk, csak úgy kerestük egymást.

Eltelt másfél év... Aztán egy nyári estén újra találkoztunk, és megint valami hasonló. Akkor kezdődött az egész valami közöttünk úgy igazán. Úgy indult, mint ahogy alapvetően szoktak az ilyen dolgok, beszélgettünk, találkozgattunk, ilyesmik, nem volt semmi rendkívüli. Aztán kirándulás, hegytető, hajnal, első csók. És innentől kezdve kezdett épülni a fal. Jöttek a furábbnál furább dolgok, bujkáltunk, a saját barátaink elől is. Élveztem, kicsit idézte a kamasz éveimet (most leszek 27) és úgy, hogy nem is voltunk igazán együtt, fura volt a dolog, mert teljesen úgy néztünk ki, mintha igen. Nehéz elmondani, de valami hihetetlen dolog volt ez az egész. Alkottunk rá egy hasonlatot a „Schrödinger macskája” alapján (érdekelnek a természettudományok) ahol a még dobozban lévő cica volt a kapcsolatunk szimbóluma. Augusztus, lett volt időnk egymásra, mindenre, a bor- és hasonló hétvégi fesztiválok alkalmával hajnalig beszélgettünk egy padon összebújva. Ez az időszak volt a Zenit. Aztán egy este meglepett úgy először igazán pozitívan (ő nem annyira jól szocializált, mint Mariann): azt mondta akkor legyünk inkább kapcsolatban. (Itt nőtt akkorára a fal, hogy már nem tudtam mit kezdeni vele.) Örültem, nem értettem, csak örültem. Jobban szerettem, mint szabadott volna.

Türelmet kért, hogy megszokja az új helyzetet, és időt. Ezzel nem is volt gond, nem szoktam kapkodni, és amúgy is munkát keresek. Rengeteg időm volt, talán túl sok is. Jött az ősz, fősuli, bringával járt (1 óra sétára lakunk egymástól, én pedig a suli felé félúton). Aztán mindig volt valami, ami miatt nem tudtunk találkozni, beadandó, rajz, ilyesmik, főleg sulis dolgok (nem értettem és a mai napig sem értem, hogy tud elvenni ennyi időt az ember életéből, semmi másra nem maradt/marad ideje csak kb. heti 5-6 óra.

Hozzátartozik az igazsághoz, hogy sikeresen megvédtem a szakdolgozatomat mindösszesen egy félév csúszással, de végigdolgoztam az egyetemi éveimet négyórás munkarendben, volt időm a barátaimra/barátnőmre, kutatómunkát végeztem a tanszéken, és a szakmai gyakorlatomat is év közben végeztem. Lehet, ezért nem értem.) Eleinte még össze-összefutottunk hazafelé vagy suliba menet, de kimerült ennyiben, ennél többre nem nagyon lehetett rábírni. Valahogy jobban érezte magát abban a kis világban, amit kreált magának az egyedüllétben, a bezártság biztonságában. Számára rémisztő követelményeket jelentett egy kapcsolat. Nem igazán értettem, de próbáltam felfogni, mi ijesztő lehet egy közös reggeliben vagy egy közös teában, ha már „együtt vagyunk”. Egyszer felhoztam a dolgot, hogy aludjunk együtt... nem lett belőle semmi. Mint ahogy a találkozókból sem, mindig volt valami kifogás, mindegy volt, a nap melyik szakában, a hét melyik napján.

Úgy éreztem, mázsás teher nyomja vállát már annak tudatától, hogy „kapcsolatban” van. Olyan elvárásokat vagy nem is igazán tudom, miket támasztott a dologgal szemben, hogy nem is tudom. Van a dologban talán még valami borzasztó megfelelni vágyás és egy erős önbizalomhiány, és félelem az ismeretlentől, az újtól. Az ilyen helyzetektől, amik még nem voltak. Tudom, sokat kértem, neki volt sok. Nekem csak annyi hogy merjen „Ő” lenni, tegye félre mások elvárásait, legyen kicsit bátor, ne azt nézze: mit fog szólni a Rozi néni vagy, hogy fog esni akárkinek, ha mer kicsit boldog lenni. Ha rosszul, az már nyilván az akárki szegénységi bizonyítványa. Még talán annyit, hogy ha valami szeretne, akkor azért akkor tegyen valamit, amikor van rá lehetősége.

Aztán eltelt nem egész két fura hónap, amíg együtt voltunk. Volt hét, hogy talán 2 órát találkoztunk 2-3 részletben. Aztán vége lett, nem volt igazán értelme, és hirtelen ideje is lett valahonnét, bár nem sok (kb. ekkor voltak a zh dolgok is) nem értettem, máig sem értem. Így lettem egy 25 éves lány leghosszabb kapcsolata nem egész két hónappal. Nem tudom, hogy ő is szűz-e, nem kerültünk olyan helyzetbe (bár finoman utalt rá). Nem kérdeztem, mert nem fontos. Nem fogom tőle jobban szeretni vagy kevésbé. Csak számomra természetes dolgokat nem kezelek annak. Jobban megbecsülöm őket, más értékük van.

Lassan eltelt egy hónap, de még minden nap eszembe jutnak azok az 5-10 percek, amikor találkoztunk. Olyankor zöldes árnyalata lett az egyébként barna szememnek. Már rég mondták... bár én még sosem láttam. Furán mutatkozik a testen a lélek. Még mindig van valami, ami vonz benne, mint egy mágnes (eszembe jut, szoktam néha mondani: mindenki tartson magánál mágnest, hogy „vonzóbb” legyen, ilyenkor felemlegetik a vasorrú bábát…), talán a tenger szeme, az illata, vagy amit az álarc mögött látok. A falakkal vagyok csak tanácstalan, bár azt hiszem, azokat annak kell lerombolni, aki készítette. Ahhoz csak bátorság kell. A csákányt már odaadtam, lehet, nem a megfelelőt vagy nem jókor. Még nem tudom, de legalább látom, hogy változik az élete lassan, de biztosan, és azt hiszem, jó irányba. Elkezdte kapargatni az irdatlan várfalakat egy kávéskanállal… Bár az ajtó egyszerűbb, de jóval veszélyesebb is, marad a fal és a kapirgálás. Álomvilág? Nem tudom. Mindenkinek megvan a sajátja. Amiben viszont teljesen biztos vagyok: én sem vagyok tökéletes, féltem átmászni a falakon, ki tudja, milyen sárkány lakik mögöttük…

És a kérdés a végére: azt hiszem, mind kattantak vagyunk ki így ki úgy. Vagy csak én vonzom be a kattantakat, nem tudom. De azt hiszem, nem vagy egyedül.”