Miért akart író lenni?
Valószínűleg azért, mert nagyon korán elkezdtem nem nekem való könyveket olvasni. Például, alig tizenéves koromban a Zabhegyezőt. Tetszett a bennük lévő világ, és az jutott eszembe, hogy milyen jó lehetett megírni, és át is élni ezt a világot. Akkor hadd legyek én is író!
Más is olvas fiatalon ehhez hasonló könyveket, mégsem akar író lenni.
Valószínűleg igaza van. Ebben benne volt az egyedüllétem. Nagyon sokat fantáziáltam, és elképzeltem, hogy milyen lehetne egy másik világban. Megpróbáltam kifejezni: magamban beszéltem és elkezdtem irogatni.
Akkor miért csak ötvenévesen kezdett el könyvet írni?
Mert sok szempontból az elmúlt öt évben születtem meg. Korábban, a teljesen felborult, elmebeteg érzelmi háztartásom alkalmatlanná tett arra, hogy élvezhető legyek, mert monomániásan csak és kizárólag az érzelmi életemről, a csalódásaimról tudtam beszélni. Az foglalkoztatott. Ez szűnt meg. És a riporterség mellett kirügyezett az írhatnék.
De ugyanúgy nincsenek barátai.
A kettő között nincs összefüggés.
Szerintem van, és a monomániája ugyanúgy megmaradt.
Tényleg igaza van abban, hogy nincsenek barátaim, de hiába van koromat meghazudtoló energia bennem, egy csomó dolog mégsem megy már olyan könnyen, különösen, ha korábbról sincs tapasztalatom, mert régen is nehezen barátkoztam, most meg végképp nem. De nyílt, őszinte, és befogadó tudok lenni - amilyen régen sosem -, még akkor is, ha a látszat ellenem vall.
Mások állítják, hogy befogadó vagy saját maga?
Nem keresnék a társaságomat a rádióműsoromban, ha nem lennék befogadó. Ez nem érv, hanem bizonyíték.
Ha reggel önt hallgatom nem egyenlő azzal, hogy este elmegyünk sörözni és meghallgatjuk egymás kínját.
A befogadás pillanataiban sokszor olyan mértékben elönt az érzelem, hogy újra alkalmatlanná válok a létezésre. Mert hat rám a világ, és belül nedvezni kezdek. Ha meglátok egy hajléktalant – nekem nem az az első kérdés, hogy adjak-e neki pénzt –, mert másodpercek alatt földönfutónak érzem saját magamat. Beleképzelem magam az életébe, és ettől annyira frászt kapok, hogy sokszor inkább nem veszek róla tudomást. Ez a fajta nyitottság a beleérző képességgel együtt el tudja lehetetleníteni a hétköznapi létezést, mert a körülöttem lévő kétszázezer dologból valamennyire reflektálni szeretnék.
Miért van reflektálási kényszere?
Erre nem tudok válaszolni: talán, amiért a mókus rág.
Miért nem irányítja magát?
Mindenekelőtt jó tudni, hogy mókus azért nem vagyok, de nagyon nehéz kikapcsolni az érzékelésem, amivel a körülöttem történő dolgokra figyelek, mert tényleg hihetetlenül foglalkoztat a világ. Mindent magamba akarok habzsolni, mert attól félek, hogy másnapra meghalok. Egy gyáva hedonista vagyok.
És sznob is?
Sznob vagyok, de annak nincs köze a hedonizmushoz. A gyávaságnak van jelentősége, mert a világon mindent kipróbálnék, csak félek a következményektől. A változástól. Nem szándékosan kerülök helyzetbe, leginkább akaratlan, de úgy, hogy azokból ne lehessen könnyen szabadulni. De kezelem magam, és lát pszichiáter. A csapot el tudom már zárni, és nem is csöpög. Felnőttem. Amitől még nehezedhetek mindenkire, mint egy szikla, ahogy azt az első pszichiáterem mondta. Mert az nyomasztó. Ezért aztán távol tartják magukat tőlem az emberek. Sok vagyok nekik.
Önmagának is?
Igen, magamnak is sok vagyok. Ma például 25-ször kellett abbahagynom, amit csináltam, annyira telítődtem vele. Olyan intenzíven léteztem, hogy el kellett volna mennem Afrikába, vagy úszni, esetleg le kellett volna feküdnöm a barátnőmmel, de minimum újraolvasnom a Varázshegyet, hogy aztán folytassam a dolgom, amíg be nem fejezem. De ezt nem tudom/tudtam megcsinálni. Ezért leginkább csak felállok, és elszívok egy szivart, ha már nem mentem sétálni.
Hogy tud így könyvet írni?
Hogy nagyon akarok. Régen azt képzeltem, hogy lehet úgy élni az életet, hogy az egy művészeti alkotás legyen, és, ha bármikor elhúznák a függönyt, élvezhető legyen egy ismeretlennek is, miközben meglepődünk, mert kiderül, hogy a mi kettőnk beszélgetése egy színpadon zajlott. Aztán rájöttem, hogy nem lehet így - akcionistán - élni, ami nem jelenti azt, hogy ne lehetne megpróbálni.
Mit szeretne, mi történjen önnel?
Hogy jöjjön valami változás. A közegben, amiben élek a folyamatos teljesítménykényszerem egy tízes skálán tizenegyesre hajt, ami elviselhetetlen. Ha ebből kikerülnék, ez is megszűnne. Nem ismerne rám. Leesne a fordulatszámom. Azt viszont ne kérdezze, hogy miért van bizonyítási kényszerem, ahogy azt se, hogy mivel foglalkoznék.
Műsort is így vezet? Folyamatosan meg akar felelni?
Sokszor igen és ugyanannyiszor nem. Mindennap a megfelelő fonalat kell elkapnom. Húszéves koromban azt feltételeztem, hogy a szex akkor jó, ha sokáig tart. Tehát feltettem egy lemezt. Tudtam, hogy egy oldal mennyi idő, és miután három vagy négy lemezoldal lement, azt hittem, okénak minősült az együttlét. Aztán kiderült, hogy ez nem igaz. Ezzel együtt ma is üldöztem a kiadóm tulajdonosát, Matyi Dezsőt, hogy megtudjam, mennyi fogyott a Pótkulcsból. Miközben tudom, hogy az irodalmi érték nem ebből fakad. Azzal nem vagyok teljesen tisztában, hogy az írókat általában ez hogyan foglalkoztatja - nem gyakran beszélgetünk -, de azt tudom, hogy nyáron azt a negyvenhárom percet, amit végigdiskuráltam Esterházy Péterrel - mint "kollégával" - sosem fogom elfelejteni.
Mi lesz, ha a következő könyvét is megírja, és ugyanarra jut, mint ennél: csak árnyéka az előzőnek?
Bár úgy lenne.
Kinek a véleményére ad?
Mindenkiére. De a háromdimenziósokéra inkább, mert az interneten névtelenül fórumozókat sokszor csak a rosszindulatuk, a ráérő idejük vezérli valaki más szereplése kapcsán. Őket sokáig betegesen ki akartam szedni a fórumukról, hogy személyesen beszéljem meg velük a bajukat, de miután nem voltak erre hajlandóak, elengedtem őket. Ahogy Pálinkás Szűcs Robi mondta rólam nekem: Én egész népem fogom, majd eleresztem.
Meddig lesz igény Önre és arra, amit képvisel?
Visszanézve: azt sem gondoltam, hogy eddig lesz. Azt hiszem, hogy van egy adományom: világít a szemem. De mindennap reszketve nézek a tükörbe, hogy így van-e. Van-e csillag - nem Kertész Imre-értelemben - a homlokomon.
Mit tud adni a hallgatóinak?
Ezt ne tőlem kérdezze. Erre nem én tudom a választ. Bár tapasztalom, hogy valamiért izgatom az embereket. De ez nem foglalkoztat különösebben. Ez nem a cégérem, és azt sem gondolom, hogy ez valami titok lenne, amit meg kéne másnak fejtenie. Miközben örülök neki. Addig lesz rádióműsorom - de hadd vegyem ide a könyveim is! -, amíg az Isten, vagy a szerencse akarja.