Nemrég cikksorozatot indítottunk a Velveten: körbejárjuk a fiatalok pénzhez és munkához fűződő viszonyát. Az első részben arról írtunk, hogy reális elvárásnak tartják a nettó 400 ezer forintos fizetést. Most folytatjuk a témát, és jobban megnézzük gyakorlati tapasztalataikat, illetve az életről alkotott elképzeléseiket. Sok helyen szívóznak a fiatal munkaerővel, többségük ebbe nem törődik bele, és inkább vált, pihen, vagy visszatér a mamamotelbe – ez derült ki a Velvet saját, nem reprezentatív kutatásából.
Itt hívnánk fel a figyelmet arra, hogy mint mindenben, ebben a témában is vannak szélsőségek, minden ember másképp működik, itt most pár kiragadott ember saját történetét mutatjuk be. Ha szívesen hozzászólna a témához, levelét köszönettel várjuk, erre az emailcímre!
Mi a baj?
Több szegmensben nagy a munkaerőhiány, és nemigen van utánpótlás. Azok közül, akik a vendéglátásban, építőiparban képzelik a jövőjüket, javarészt külföldön vállalnak munkát, mert háromszor annyi pénzt kapnak érte. És bár ott sincs kolbászból a kerítés, és sokszor pokoli műszakokat tudnak maguk mögött, hozzá lehet szokni, a jobb élet kárpótolja őket – vagy épp az a pihenés, amikor egy hétre hazajönnek, és abból a fizetésből kiskirályokként élhetnek itthon.
Eközben több szolgáltató és kereskedelmi egység is arra panaszkodik, hogy megbízhatatlanok a fiatalok, egyre több juttatást adnak, de ez nem elég nekik, nem bírják a terhelést, nem rugalmasak.
A munkavállalók viszont arra panaszkodnak, hogy a munkaadók azt hiszik: mivel fiatalok, terhelhetőbbek, bármit megtehetnek velük. Sokszor több ember munkáját bízzák rájuk, de a fizetésük ettől még nem nő. Nagy a bérfeszültség, és tovább bonyolítja a dolgokat, hogy legtöbbször nyílt titokként repkednek a számok –pillanatok alatt elveszíti a motivációt a rosszul fizetett kolléga, pláne, ha közben keményen dolgozik.
Nehéz volt őszinte beszédre bírni mindkét oldalt. Elsőként most pár fiatal következik, akik szerint nem annyira jófejek a munkáltatók, segítségükkel van egy kis képünk arról, mi is a helyzet - kiváltképp Budapesten.
Dávid 25 éves, pár éve kereskedelmi dolgozó, és már két helyen is átverték: boltvezetővé szeretett volna előlépni, minden tanfolyamot megcsinált, jók voltak a mutatói, mégis halogatták azt a bizonyos szerződést, több, mint fél évig, mind a két helyen. Az előléptetés nem jött.
Lojalitása ellenére nem volt kérdés, hogy otthagyja a cégeket: 140-150 ezer forintból Budapesten egyedül nemigen lehet megélni, legalábbis ő nem vegetálni szeretne, tervei vannak. A munkaköri leírásán túl rengeteg más, nagy felelősséggel járó munkakört is betöltött, egyszerre legalább két ember munkáját végezte, olyan feladatokat bíztak rá, amiket nem is végezhetett volna el.
Most egy harmadik helyen próbálkozik, később szeretne beülni egy nagyobb márka irodai osztályára, és úgy látja, hogy akkor tud igazi tapasztalatot szerezni, ha végigjárja a szamárlétrát, így megismerve a cég egészét, annak működését. A motivációját tehát nem vesztette el.
Anna, Dávid és Zoltán is volt már diákmunkásként bolti pénztáros, árufeltöltő, mindenes, két különböző multicégnél. Mindannyian azt mondták, hogy soha többé nem dolgoznának ott, legyen szó bármennyi pénzről is. A fiatalok egyöntetűen állítják, hogy a 8 órás munkaidő minden egyes percét ki kellett tölteni, nem volt megállás.
Annyira gyilok az egész, mintha biorobotok lennénk, és csak ismételgetni, hogy jónapot, pitypitypity, viszontlátásra...
Lelkileg az is megviselte őket, hogy a csoportvezető sokszor velük egykorú fiatal volt, aki kicsit jobban bírta a strapát, de vezetői tapasztalatok nélkül teljes káosz volt alatta dolgozni, és sokszor megalázva érezték magukat.
Egybehangzóan állítják: ebben a munkában nincs motiváció, ez csak szimplán pénzszerzésnek volt jó, és az bántotta őket a legjobban, hogy nem érezték magukat megbecsülve. Az, ha néhány napig jó csapatban dolgozhattak, segített túllépni ezen, , de ennek a csillagállásnak kevés az esélye.
Gerda nagyon sok munkahelyen van már túl, 22 éves, saját elmondása szerint is olyan személyiség, akinek ha nem tetszik a munka, vagy fizetés, otthagyja. Nem hazamegy a szülein élősködni, hanem hajt előre, hogy jobbat kapjon. Nem feladásnak érzi ezt, hanem tudja, hogy ennél jobbra, többre képes. Azt mondja, szerinte az sem baj, ha valaki ezek után hazatér, és csak tengődik, hagyja, hogy eltartsák.
Ez valamilyen szinten feladás, de ezt is meg lehet érteni. Bár a világ azt várja, hogy gyorsan nőjünk fel, vannak akiknek a saját lábra állás csak a 30-as éveik elejére sikerül.
Szóval
Ezekből a válaszokból úgy tűnik, a fiataloknak ma a munkával kapcsolatban a lelki béke és a jólét a legfontosabb. Ha egy kicsit monotonabb munkáról van szó, kárpótolja őket a jó légkör, a jó csapat. Az előrejutási vágy egyértelműen látszik.
Sorozatunkat hamarosan folytatjuk, addig is, akár munkaadó, akár munkavállaló, szívesen várjuk véleményét!