horoszkóp

A munkaidő eddig tart, nem az én problémám

2016.10.17. 10:32

A napokban megjelent cikksorozatunk legújabb része, amelyben arról írtunk, hogy mit nem szeretnek a főnökükben a fiatalok, és szerintük mivel lehetne őket motiválni. Száznál is több olvasói levelet kaptunk rá, köztük a most következőt. Gábor az építőiparban dolgozik,  vezető pozícióban, és idejét nem spórolva írt nekünk egy terjedelmes véleményt, amelyből érdemi változtatás nélkül közlünk részleteket: így látja a fiatal munkaerőt egy cégvezető.

Elbeszélnek egymás mellett

Gábor, elmondása szerint, mindkét oldalt jól ismeri, mert munkavállalóként különleges helyzetben van, egyszerre főnök és beosztott. „Látom és tapasztalom mind a beosztottak, mind a vezetők módszereit, hozzáállását és tevékenységét. Emellett több olyan barátom és ismerősöm van, aki magán-és állami szektorban, kicsi, nagy és közepes méretű cégeknél vezető, beosztott, vagy cégtulajdonos. Emiatt úgy gondolom, pro és kontra is elégé jól ismerem a problémákat, és látom, hogy a felek hogyan beszélnek el egymás mellet. Ezért szeretnék reagálni pár dologra ami a cikkben megjelent és pár fontos dologra ami nem”– kezdte levelét.

shutterstock 350762762

„A munka világa kicsit olyan, mint a szerelem, és a férfi-nő kapcsolat. Soha nem fogja a két fél megérteni egymást, mert mindkettő mást akar.  A férfi a nőt, a nő a férfit, a főnök a gyors, pontos és produktív munkavégzést ami nyereséget termel – vagyis többet hoz mind amennyit kiadnak érte – , a beosztott pedig a kiszámítható, tervezhető, nyugodt, de jól fizető állást ahol kiélheti kreatív energiáit, és jó a csapat is.[...] Biztos Ön is ismeri a szlogent: »mi jól, gyorsan és olcsón dolgozunk... ebből kettőt választhat«. Attól függően, melyik kettőt választja, más-más lesz az eredmény. A munkahelyek persze ha az arányosságot szem előtt tartják is, attól függően, hogy mennyire adnak magas fizetést egy munkavállalónak, ahhoz mérten várnak el bizonyos dolgokat tőle. Persze ez nem jelenti azt, hogy a főnökök több mint a fele a minimálbér feléért szeretne ötdiplomás, 20 órát dolgozó munkavállalót látni.

De ugyanígy nem sok munkavállalót látni, aki a főnökéhez bekopogva előadja, hogy ő 350-400 ezer forintos havi fizetést szeretne, de ezért, ha kell, éjjel-nappal dolgozik.

Mindkét eset irreális, ezt így leírva mindenki elfogadja, és sűrűn bólogatva fog helyeselni, hogy igen. De ha négyszemközt kérdezi egy jó ismerőse, akkor természetesen mindkét oldal elvárja a fent említett, irreális igényeit, abból kiindulva, hogy ez nekem jár vagy ez az elvárható.”

Gábor szerint tehát mindkét oldallal baj van, mert egyik sincs tisztában a másik értékeivel és helyzetével, csak az igényekkel.

Ez akkor változik meg amikor egy beosztottból főnök lesz, és a tulajdonos elvárásainak való megfelelés során szembesül, hogy »igen, most már 400-500 ezer a fizetésem de...«, vagy a főnök beosztott lesz, és lehet hogy jó fizetésért, de valaki más ugráltatja, hogy csináld ezt vagy azt…

Mindkét eset jó tanulópénz lehet a másik oldal számára, hogy kit és mi zavar, vagy ki és mit szeretne, de senki nem gondolja, hogy ez működőképes megoldás lenne minden esetben.”

shutterstock 299940266

Levélírónk szerint egy másik helyzetben egyértelműen kiderül, hogyan válik a szegény, megalázott agyon dolgoztatott, kevés pénzért robotoló beosztottból mondjuk véresszájú, kekeckedő, vitatkozó vendég egy éjszakai szórakozóhelyen, ahol úgy érzi nem azt kapja, ami jár neki. („Ez a fajta átalakulás persze leginkább felfelé működik amikor a gyengéből erős lesz”). De ha a beosztott, motiválatlan fiatalok egy percre belegondolnának, hogy a pultos esetleg ugyanabban a cipőben jár mint ők, ráébrednének arra, hogy talán nem csak a főnökükkel van probléma, ők is túl sokat várnak el egyszerre.

Végül egyes felvetésekre konkrétan is reagált

el vannak kapatva a magyar főnökök

„Igen, ebben van igazság. De nézzen valaki be az ő oldalukra, amikor a teljesítés előtti nap, délután négy órakor a munkavállaló felveszi a kabátját és elindul haza úgy, hogy a holnapi teljesítés így már nem lesz megvalósítható. Amikor a főnök rákérdez, hogy mégis, hogy gondolja ezt a munkavállaló akkor a legtöbbször az a válasz:

ez nekem jár, a munkaidő eddig tart, nem az én problémám, leszarom, azért keresel te annyit, hogy megoldjad…

Ezt tekinthetjük tényleg lehet nem a beosztott problémájának, hiszen ő csak nyolc órára szerződött, de a cég, amelynek dolgozik, csak akkor kap pénzt, ha teljesít. Ha ehhez az kell, hogy tovább bent maradjon akkor úgy gondolom vállalnia kell ezt.” Gábor úgy véli, a problémák megoldása közös feladat, és nem jó, ha a bértáblától függ. Ami persze nem jelenti azt, hogy mindig így kell lennie, de szerinte úgy alakul ki jó közösség, ha együtt dolgoznak valamiért – amihez a főnök is, és a beosztottak is kellenek.

A főnök emberként beszéljen velem

„Ez jogos kérés, és valljuk be, talán ez az, amivel a legtöbb gond van. De – megint saját tapasztalat alapján – még a legvéresszájúbb főnöknél is van kiváltó ok. Nagyon sok helyen jártam , ahol akarva-akaratlanul szem-és fültanúja voltam a cégen belüli összeütközéseknek. Ezek nagy része abból az alapproblémából indult ki, hogy a munkavállaló nem értette meg:

a munkahely nem egy baráti társaság ahol a feladatokat opcionálisan kell elvállalni, és ha akarod, akkor megcsinálni.”

Gábor tapasztalatai szerint a munkavállalók nagy része nincs tisztában a csapatmunka fontosságával, és még a többdiplomás alkalmazottaknak is sokszor kell elmagyarázni, hogy egy határidő, vagy más ok miatt, de alkalmazkodnia kell egy kollégához, különben az egész projekt borul. „Nem hiába volt 10 évvel ezelőtt az álláshirdetések egy részénél olyan kitétel, hogy ha férfi az illető, akkor katonaviselt legyen. Aki volt katona, az megszokta, hogy megmondják neki, mi a feladat, ő elvégzi, és kész.”

Mint írja, ez persze megint nem mentesíti a főnököket az alól, hogy emberként bánjanak másokkal. Csak az a jó megoldás, ha a munkavállalók együttesen, és persze megfelelő empátiával és alázattal próbálják meg érvényesíteni az érdekeiket. Ugyanakkor meg kell érteniük, hogy a főnök a saját egzisztenciáját veszélyezteti ha nem teljesít. Idejét, munkáját, sok esetben egészségét kockára téve vállalkozik, kockáztat. Persze ezt teszi a munkavállaló is, de a cégtulajdonos/főnök nem csak magáért felel.

A 8 óránál sokkal hatékonyabb lenne az, ha megkapnánk a feladatot, és ha előbb végzünk vele, hazamegyünk, ha meg túllóg a munkaidőn, akkor addig maradunk bent, amíg nincs kész

„Ez a kedvencem, főnökként az elmúlt 20 évben egyetlen olyan elvégzett munka nem volt megfelelő, amikor az volt a megállapodás, hogy ezt megcsináljátok és utána hazamehettek. Munkavállalóként pedig soha nem sikerül előbb hazamenni, mert több munkát kaptam mint amit abban az időintervallumban meg lehetett csinálni. A munkavállalók nagy része sem időtervezésben, sem feladatkoordinációban nem tud megfelelően teljesíteni.

Sok esetben nem tudják felmérni az adott tevékenységhez szükséges időt és munkamennyiséget, és abban a pillanatban, ahogy az általuk megálmodott időpont közeledik, szépen összecsapják a feladatot.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lehetne megpróbálni, de megfelelő rendszerre, és odafigyelésre van hozzá szükség. Valamint az a munkahely, ahol így adják ki a munkát, nem az lesz, ahol nem kell túlórázni, ahol nyugis a légkör – éppen azért, mert mindenki teljesítési-és határidőkényszerben van, nincs idő bratyizni, mert holnap szállítani kell, és kész.”

shutterstock 95792620

Gábor azt is hozzáteszi: arra, hogy megfelelően lehessen mérni a beosztott munkájának produktivitását, a vezetők nagy részének még mindig a munkaidő ellenőrzése a legjobb módszer. Ugyanakkor – szerinte – az is tiszta, hogy ha valaki határidőkre dolgozik, és jól dolgozik akkor két útja van: vagy agyonterhelik, mert ég a keze alatt a munka vagy kiutálják mert gyorsan fog haladni a ranglétrán.

A pénz legyen arányos a munkavégzéssel

„Ez az, ami megint irreális, hiszen egyetlen cég sincs, aki így tudna, vagy akarna fizetni, hiszen akkor rosszabb években, vagy nagyobb árverseny esetén az alkalmazottak is kevesebbet kapnának. Akkor pedig az lenne aránytalan, amin felháborodnának. De őszintén megmondva, mi alapján lehetne arányosítani? Mit jelent az arányosság? Honnan lehet tudni, hogy egy cég nyereségességében mennyit számít bele

Alfonz, a francia topmenedzser, vagy Kati, a recepciós, vagy Jolika, a takarító?”

Végezetül

Gábor azzal zárta sorait, hogy reméli, igyekezett megvilágítani a másik oldal gondolkodásmódját is. „A cikkben leírt igényeket én akkor tudnám értékelni, ha a megkérdezett leírná azt is, hogy mi az, amit az igényekért cserébe beáldoz a munkahelyén? Mert ez egy kétoldalú játszma, a minden főnök rossz sztereotípiája általánosságban ugyanúgy igaz a mai valóságban mint a tömegesen jelentkező, nagyképű, de dolgozni nem akaró munkavállalóé.

Ez akkor változhat meg, ha az igények és elvárások mellé magunktól vállalt kötelezettségek is járnak.

Nem gondolom, hogy Magyarországnak jókor jött a munkaerőhiány réme, mert ez sem a főnököket, sem a munkavállalókat nem fogja a megfelelő irányba terelni. Mert a konjunktúra nem javul számottevően, így nem a minőség és a teljesítmény kényszere alatt fog változni a két oldal, hanem a mennyiség kényszere alatt, és ez súlyos vadhajtásokhoz fog vezetni.”

shutterstock 189592169

Véleményét ön is elmondhatja, kattintson a cikk tetején a szerzőre, és már írhatja is levelét!