Egy korábbi cikkünkben már megírtunk pár titkot a stewardessekről, például azt, hogy minden lehetséges vészhelyzetre felkészítik őket.

Most viszont a magyar légiutas-kísérőkkel megtörtént sztorikkal is alátámaszthatunk néhány repüléssel kapcsolatos felvetést. Az ugye köztudott, hogy  nem lehet alkoholt felvinni a fedélzetre. Ez a szabály nem azért van, hogy az utasok a gépen árult szeszt vegyék meg, hanem azért, mert a légnyomáskülönbségnek köszönhetően azok is hamar és jobban berúghatnak, akik amúgy bírják a piát, és egy többszáz fős járaton nincs szükség arra, hogy részegek randalírozzanak. (Ez és a soron következő történetek is Kordos Szabolcs Airport, Hungary című könyvéből vannak.)

Ha már a drága piáknál tartunk, és mivel az előző cikkünknek is volt egy olyan része, hogy a légiutas-kísérők nincsenek túlfizetve, ezért most jöjjön egy példa a személyzet ügyeskedéseiről. Természetesen a részegekből lehet a legtöbb pénzt kihúzni.

Ha valaki nagyon be volt kómázva, akkor lehúztuk a kártyáját, majd közöltük, hogy sajnos nem fogadja el a gép, majd kifizettettük vele készpénzben is. Másnap úgysem emlékezett rá, hogy mi történt pontosan, két sör áráért meg úgyse reklamált volna a légitársaságnál.

Ez egy fapados történet, ahogy a következő is, aminek egy zavart elméjű nő a főszereplője. Azzal fenyegetőzött, hogy öngyilkos lesz, és megpróbált kiugrani a gépből.

Menet közben nem lehet kinyitni az ajtót. Képtelenség, fizikailag lehetetlen. Ő azért megpróbálta, természetesen eredménytelenül. Akkorát üvöltöttem rá, hogy a feje is elszállt – ilyenkor nem udvariaskodunk –, és visszatuszkoltam a helyére. Sajnálom, mert láthatóan beteg volt, de jeleznem kellett a hatóságoknak...

Mi a helyzet a sztárokkal? Vajon tényleg akkora borsószem kisasszonyok, mint ahogy azt sokan képzelik? Nem mindenki. Arnold Scwarzenegger már-már kényszeresen, de udvariasan be akar mutatkozni mindenkinek, Brad Pitt az a tipikus szótlan utas, Justin Timberlake meg egy átlagos, jókedvű fiatalember. De David Beckham sem az a rettegett pasas, akitől a légitársaságok kollégáinak folyamatosan tartania kell, simán el lehet vele dumálni a sörös rekeszeket támasztva – tudjuk meg a könyvből.

És akkor vannak a szupermilliárdosok, akiknek aztán tényleg semennyire nem számít a pénz.

Moszkvából elvittünk egy kislányt és a szüleit egy Spanyolországhoz tartozó szigetre nyaralni. Nem döntötték el, hogy mennyi ideig maradnak, néhány naptól akár pár hónapig is eltarthatott a vakáció. Egy két héttel később – ismét Moszkvában – ért bennünket az utasítás, hogy a kislány nagyon hiányolja a kiskutyáját, vigyük el őt neki. Tízszer is elolvastam az üzenetet mire feldolgoztam, hogy egyetlen csivavával kell átrepülnünk a kontinenst. Több tízezer euróba került az út, a fedélzeten pedig egyetlen utasra figyeltem: az ölebre. A kiszolgálás természetesen nem maradt el, kapott egy tálka vizet, némi kutyakaját, amikor pedig kinyitottam az ajtót, nevetve elmondtam neki a sablonszöveget: „köszönjük, hogy utazásához társaságunkat választotta. A szobatisztaságot pedig különösen nagyra értékeltük.

– mesélte Kira, a légiutas-kísérő.

Mi a stewardessek titka? A könyv egyik riportalanya azt mondta:

Sok magnéziumtablettát szedünk, hogy az idegrendszerünk ne lázadjon fel az agyhalottak ellen.

De vannak olyan helyzetek, amikre nem lehet felkészülni. Ha valaki rosszul lesz a fedélzeten, akkor egy többfázisú protokoll lép életbe. Amennyiben orvosi segítségre szorul, mert epilepsziás rohama van, akkor a légiutas-kísérő felhívja az orvosi segélyvonalat, és a vonal túlsó végén lévő szakorvos utasításaira a kettes számú elsősegélybőröndből beadhatnak a betegnek megfelelő mennyiségű gyógyszert. Ha ennél is komplikáltabb a helyzet, akkor a hármas számú elsősegély doboz kell, de annak tartalmához, csak egy orvos nyúlhat. Ha nincs a fedélzeten, akkor le kell szállni és kórházba kell szállítani a rosszul lett utast.

De még a legextrémebb helyzetre is van forgatókönyv, amit Kornél mesélt el a könyvben.

Az egyik női utasunk már hosszú ideje volt a vécén, és ilyenkor kötelességünk tizenöt percenként bekopogni. Nem válaszolt, de bentről mintha sírást hallottunk volna. Az egyik kolléganőm kinyitotta az ajtót. Ott találta az utast, széttárt lábakkal, véresen: elment a kisbabája. Behúztuk gyorsan a függönyt. A kolléganőm lemosdatta a nőt, aki keservesen zokogott, de nem mondott semmit. Átöleltük, simogattuk a fejét - ilyenkor nincsenek szavak. Egy idő után magukra hagytam őket, mert rám várt még egy szörnyű feladat. A magzat ott volt a vécében, ki kellett halásznom, betennem egy úgynevezett bioszatyorba, hogy leszállás után az orvos megvizsgálhassa. Odaadtuk, a csajok bőgtek, és az élet ment tovább...