Három hét telt el, és már nem akarok mindenkit megütni

Kezdem megszokni, hogy nem folyamatos zabálásból áll az életem, és noha ez ellenkezik az alapvető személyiségemmel, kénytelen vagyok belátni, hogy ez az elsődleges hatása annak, ha az ember életmódot vált. Három hete már, hogy elkezdtem a Spar programját, és pár zökkenő után bátran kijelenthetem, hogy nem volt haszontalan döntés. Jelenleg ott tartok, hogy nem akarok megütni minden szembejövőt, és egész toleráns lettem az ételszagcsíkot maguk után húzókkal is, akikkel egy liftben utazom ebédidőben, sőt, már a kabátjukról sem akarom lenyalogatni az odacsöppent pörköltszaftot. 

Kijelenthetem, hogy megerősödtem, és remekül viselem, hogy azt eszem, amit az Interfood elém pakol, sőt, otthon is egész jól szerepelek: ötleteket merítek a receptekből, és a tarhonya helyett végre hajlandó vagyok párolt zöldséget főzni köret gyanánt. És ami a legfontosabb, már nem haldoklom. Úgy fest, az első két hét a legnehezebb, aztán szépen megszokja az ember, hogy másképp étkezik, mint az elmúlt években, bár azt egyelőre nem tudom, hogy az új evészeti kultúrámat képes leszek-e egy életen át tartani. Csoda, hogy idáig eljutottam, szóval nem vagyok benne ezer százalékig biztos, de majd idővel kiderül. 

Egy dolog viszont majdnem aggaszt: a folyadékbevitel. Az applikáció ugyanis azzal nyomaszt napi egyszer biztosan (lehet, hogy ki is kéne kapcsolnom), hogy ittam-e ma eleget. Az elég szerinte 2-2,5 liter, amibe még belegondolni is szörnyű, főleg, mert amióta önállóan táplálkozom, anyai segítség nélkül, nem nagyon viszem túlzásba a vízivást. Ez azt jelenti, hogy csak akkor iszom, ha szomjas vagyok. Arra viszont fizikailag vagyok képtelen, hogy literszám erőszakoljak le a torkomon valami íztelen, érdektelen folyadékot, amikor nem is érzek rá késztetést egyáltalán.

Tudom, a csapból is az folyik, hogy inni kell, sokat, sőt, NAGYON sokat, de annál, hogy két percenként mászkáljak a mosdóba, szórakoztatóbb programot is el tudok képzelni. Egyébként meg hálistennek találtam egy kiskaput azzal, hogy belebotlottam egy olyan orvosi cikkbe, amely arról számol be, hogy nem kell állandóan inni, csak akkor, ha megszomjazunk, mert hogy a szervezet pontosan tudja, mire van szüksége és mikor, ezért nem kell ráerőltetni, ami nem kell neki. Ez szépen meg is nyugtatott, így a program egyetlen feladatkörét kiiktattam az életemből, és ha ön most el is ítél, és azt mondja, hogy nem vagyok normális, és ebbe fogok belehalni két év múlva, akkor vállalom a kockázatot. (Amúgy meg tényleg nem vagyok teljesen normális).

Hirtelen nem tudok több dologról beszámolni, egy hetet még végigcsinálok becsülettel, jövőhéten pedig összegzem az eddigi tapasztalatokat. Jaj, de izgatott vagyok!