Nem csak a szexuális zaklatást nem vesszük komolyan, de az áldozatait sem

A Weinstein-ügy önmagában is elég nagy botrány lett, és nem csak a filmiparban. Az, hogy kiderültek a híres producer szexuális zaklatási ügyei, hogy több neves színésznő is nyilvánosan beszélt arról, molesztálták őket, elindított egy hullámot. A Facebookon már megy a #metoo kampány, ami annyit tesz, hogy az ezzel a (magyarul engem is-t jelentő) hashtaggel ellátott posztokban elmesélik a nők és a férfiak is, hogy miként zaklatták őket szexuálisan. Ez most Magyarországra is elért. Schilling Árpád színházi rendező felesége nyílt levélben írta meg, hogy évtizedekkel ezelőtt egy neves színházi rendező és barátja szexuálisan közeledtek hozzá, amit ő nem akart, és megalázva érezte magát utána. Eleinte nem nevezte meg az illetőt, azóta viszont készített egy videót, amiben elmondta, hogy Marton László volt az, akire a posztjában utalt.

Ilyen nyíltan és őszintén talán még sosem lehetett beszélni a szexuális zaklatásról. De miért volt eddig tabu téma ez? Miért ekkora áldozathibáztatás mértéke, ha kiderül, hogy valakit molesztáltak? Hogy tisztábban lássunk, megkérdeztük Csonka Balázs pszichológust.

Mi lehet annak az oka, hogy ezek a színésznők az őket ért szexuális zaklatást, molesztálást követően nem szólaltak fel, csak 10-20 évvel az eset után? Ez a filmipar belterjességének köszönhető, hogy túl kicsi a szakma, és nem kaptak volna több munkát; vagy az áldozatok nem szeretnek nyíltan beszélni erről, mert az az általános látásmód, hogy a nő, az áldozat, és biztos csak félreértette a molesztáló, a férfi gesztusait?

Ennek azt gondolom, hogy minden esetben több oka is van. Egyrészt egy traumáról eleve rendkívül nehéz beszélni, főleg a nagy nyilvánosság előtt. Még nehezebb egy olyan nyilvánosság előtt, ahol várható, hogy sokan nem hisznek majd az embernek, sokan pedig egyenesen őt fogják hibáztatni, az ő jellemével, viselkedésével magyarázzák a történteket. Ez egyébként egy klasszikus védekezés az ellen, hogy a társadalomnak vagy éppen a szakmának szembe kelljen néznie a tényekkel.

Egy ilyen fogadtatást megélni persze rettenetesen megalázó, és minél megalázóbbá tesszük az áldozat számára, annál nagyobb biztonságot adunk az elkövetőknek, annál erősebben érezheti, hogy bármit megtehet a többi emberrel.

Felmerült a kérdés, hogy miért most, miért Harvey Weinstein az, akit most a szakma látványosan keresztre feszít, hisz több olyan eset is volt Hollywoodban, ami lefedte a szexuális zaklatás fogalmát, és neves emberek követték el, mégsem lett belőle ekkora botrány. Sőt! Az adott személyek karrierje ugyanúgy szárnyal. Általánosságban minek tudható ez be? Ki lehet jelenteni, hogy nem vesszük komolyan a szexuális zaklatást?

Nem csak a szexuális zaklatást nem vesszük komolyan, de az áldozatait sem.

Sokszor nehéz ugyanis egyértelmű határvonalat húzni, ahonnan valami már zaklatásnak számít. Pontosabban ezt a határt az áldozat tudja csak meghúzni, amit a környezete vagy elfogadja, vagy nem. Ilyenkor szoktak repkedni a túlérzékeny, meg a fapina címkék. Ez jól mutatja azt is, mennyire nehéz tartani egy-egy ilyen határt, mennyire nincs ennek kultúrája. Pedig ugyanúgy lehetne, ahogy mondjuk a dohányzásnak, illetve a nemdohányzók védelmének.

Már magyar vonatkozása is van az ügynek. Scilling Árpád felesége színt vallott, hogy 20 éve őt is molesztálta egy neves színházi rendező, Marton László. Földes Eszter színésznő arról nyilatkozott, hogy vele is történt már hasonló, és ugyan részleteket nem árult el, de megerősítette, hogy a szereposztó dívány létezik. Várható, hogy az amerikai mintához hasonlóan még több szexuálisan zaklatott színésznő csatlakozik hozzájuk és névvel, arccal elmondják történeteiket?

Szerintem ez történik is, itt van például a facebookos #metoo kampány, ami valamennyire képes láthatóságot biztosítani az ügynek. Ráadásul ki is emeli a színházi/filmes világból, és egyértelművé teszi, hogy a szexuális visszaélés, zaklatás és erőszak messze nem csak ott van jelen. Persze ehhez kell egy facebook-fiók, meg tudni kell valamennyire angolul, a magyar társadalom nagy részét így nem igazán éri el a kezdeményezés. A reakciók, a történtek apropóján született írások azonban remélhetőleg egyre többek számára teszik világossá, hogy

a megelőzés kérdését nem az áldozatok, hanem az elkövetők, vagy még inkább maga a jelenség felől érdemes megközelíteni.