Még december elején lett nagyon felkapott az iskolában bántalmazott Keaton Jones története. A kisfiú sírva mesélte el egy videóban, hogy az iskolában kicsúfolták, az orrán gúnyolódtak, a menzán tejjel öntötték le, leköpték és azt mondták neki, hogy nincs egy barátja se. A videó hamar népszerűvé vált, mivel a fiú anyja feltette a Facebookra. Szinte azonnal kiálltak Keaton Jones mellett a legnagyobb sztárok. Volt, aki barátjának fogadta, valaki megígérte, hogy ha van kedve, akkor írjon rá és dumálnak egy jót, illetve Chris Evans meghívta őt és anyukáját a 2018-as Bosszúállók-film Los Angeles-i premierjére. 

A történet itt nem ért véget. Előkerült pár kellemetlen fotó az anyukáról, sőt, egy gyanús adománygyűjtés is képbe került az ügy kapcsán. 

Ugyan már tisztázódtak a dolgok, de felmerült pár kérdés az üggyel kapcsolatban, amelyek megválaszolására Csonka Balázs szakpszichológus volt a segítségünkre.

Mennyiben segít a közösségi média feldolgozni az ilyen eseteket. Segít egyáltalán? Mi van, ha ez a videó nem terjed el és nem kap semmilyen pozitív fogadtatást?

A közösségi média csupán egy színtér, egy eszköz ebben a kérdésben. Egy eszköz, amit lehet jól, kevésbé jól és rosszul is használni. Önmagában sem a nyilvánosság, sem a megszólalók száma vagy népszerűsége nem segítség, sokkal többet számít, hogy mit mondanak. Az alapproblémát, vagyis a hatalommal való visszaélés problémáját nem fogja megoldani az, ha az áldozat reflektorfénybe kerül, sőt, sok esetben csak tovább mélyíti azt. A megoldáshoz a jelenséget magát érdemes minél szélesebb körben feldolgozni. Hasonlóan a #metoo kampányhoz.

Itt az áldozat támogatása, az elkövetők és a társadalom érzékenyítése lenne a cél. A személyes élmények megosztásával például nem csak az áldozat érezheti, hogy nincs egyedül, de az elkövető is szembesülhet vele, mennyi kárt tud okozni egy emberi lélekben, vagyis hogy valójában mennyire komoly dologról is van szó.

Itt kezd el számítani, hányan és kik állnak oda egy ilyen ügy mellé, mekkora nyilvánosságot kap, és hogy végső soron társadalmi szinten mennyire vesszük komolyan.

Ma már annyira digitális világban élünk, annyira nagy közönséghez akarunk szólni, hogy a face to face, személyes megbeszélések (mondjuk az igazgatóval, tanárokkal, többi gyerek szüleivel) már nem is ér, nem is jelent semmit?

A digitális teret is lehet személyesebbé tenni. Ha elmondom, hogy engem is bántottak az iskolában, engem is megszégyenítettek a többiek, és az én tanáraim sem tettek semmit, ha elmondom, hogy a közösségből kikerülve is éveken át elkísért a szégyen, hogy felnőttként is mennyit szorongtam az egyetemen vagy a munkahelyemen, annak van ereje.

A "Veled vagyunk Keaton"-típusú bejegyzések ezzel szemben egyszerűen egyedül hagyják az áldozatot: sokan vannak "vele", sokan állnak ki (posztolnak) érte, de ott, a helyzetben, ahol és amikor a bullying történik, még sincs ott senki.

Csak egy újabb támadási felület az elkövetők számára...

Az anyukáról kiderült, hogy rasszista, mert az emberek elkezdtek utánanézni a neten. El lehet-e vonatkoztatni a szülő korábbi cselekedeteitől, és csak a gyereket ért inzultusokkal foglalkozni?

Társadalomként el is kell, hiszen ez két külön dolog. A jelenség egyébként az áldozathibáztatással rokon. Hogy csökkentsük a frusztrációnkat, bűntudatunkat, amiért nem segítünk az áldozatoknak, hogy csökkentsük a félelmünket attól, hogy a mi gyerekünk is lehet áldozat, hajlamosak vagyunk elhinni, hogy az ilyesfajta bántalmazások csak "bizonyos emberekkel" történnek. Akik valamiért rászolgáltak, akik valamiért maguk is hibásak. Ebből lesznek azután a "minek ment oda?" vagy a "nem kell miniszoknyában járkálni éjszaka" típusú szólamok. A bullying esetében is keressük a kontroll lehetőségét, próbáljuk elkerülni a kiszolgáltatottság érzését. A tudatot, hogy bármelyik gyerek lehet áldozat.

Próbáljuk azt hinni, hogy az áldozat "rászolgált" a bántalmazásra, és ha nem ő, hát az anyja.

(Az a kérdés is felmerült, hogy honnan jött az anyukának az ötlet, hogy megossza a kisfiával történteket a neten, de idő közben kiderült, hogy Keaton Jones találta ki, hogy anyja filmezze őt, miközben beszámol az iskolában történt bántalmazásról, és azt is, hogy azt kitegye a Facebookra. A szülő tisztában volt vele, hogy ez nagyon rosszul is elsülhet, ha az üzenet nem terjed el, vagy, ha elterjed, de negatívan fogadják.)