Makai Erika szolnoki postás, egy gyermek édesanyja, aki a munka és a gyereknevelés mellett főiskolára jár, hogy közgazdászdiplomát szerezzen. Nem mellesleg pedig a legsikeresebb magyar női szumós. 17 éve űzi a sportot, kimagasló nemzetközi eredményeket ért el, ám ennek ellenére a szumós közösségen kívül kevesen ismerik Magyarországon. Pedig ahogy mondja, ő ezt az egészet nemcsak a sport iránti szeretetéből, hanem a hazájáért is csinálja. De, hogy lesz egy teljesen átlagos, huszonéves, 70 kilós nőből sikeres szumós? Mivel jár együtt ez az életforma? És miért fontos tisztázni, hogy mi a különbség a profi japán szumó és aközött, amit ő csinál? Többek között ezekről beszélgettünk vele.

A szumózás egy kósza ötletként jött nekem 2001-ben. Az akkor négyéves, eléggé hiperaktív fiamnak olyan helyet kerestünk, ahol ki tudja élni a mozgásigényét. Akkor egy barátom (aki ma már a párom) mondta, hogy menjek le velük egy birkózóedzésre, ott faltól falig szőnyeg van, egy négyéves gyereknek ez a legjobb. Lementünk, a gyereknek nagyon tetszett, én pedig mosolyogtam a többi dolgon, amit ott láttam, mert volt birkózó és szumóedzés is. Nagyjából akkor rögtön a szumósok el is kezdtek megfűzni, hogy nem indulnék-e a következő magyar bajnokságon, ami az első volt, hogy nők is szerepeltek. Először úgy voltam vele, hogy na nem, de aztán három hónap ellenkezés után beadtam a derekam. Egyébként az előképzettségem hozzá két idősebb fiútestvér, néhány év kézilabda és valamennyi kickbox volt. Szóval tudták, hogy minden 'hülyeségben'  benne vagyok. De először tényleg csak arról szólt a dolog, hogy legyen egy szolnoki női versenyző, ha már ott rendezték a versenyt.

Erika két ezüsttel végzett a versenyen és mint mondja, onnantól ez már szerelem volt. Plusz évek óta tartó sikerszéria is, hiszen azóta számos nemzetközi versenyen állhatott a dobogó legfelső fokán.

De ha már Erika említette, hogy a szumó szerelem, akkor érdemes megjegyezni, hogy a párjával is osztozik ebben, hiszen a férfi is szumós, így pedig természetes, hogy együtt is szoktak edzeni. „Korábban válogatott birkózó volt, igazából ő vett rá erre. Szoktunk együtt edzeni, mi ott a szőnyegen éljük a házastársi perpatvarokat” - magyarázza a sportolónő, aki azt is hozzáteszi, hogy nem a párja az egyetlen férfi, akivel gyakorolni szokott.

„Nálunk bevett szokás, hogy fiúk, lányok együtt edzenek, mert mikor mi kezdtünk nem volt annyi lány. Ráadásul én ma már pluszos kategória vagyok (80 kg feletti), és a súlycsoportomban, Szolnokon csak fiúkkal tudtam gyakorolni. De ez nekem nagyon jó volt. Főleg azért, mert a női versenyzőknél sokszor tapasztaltam, hogy befolyásolja őket a hangulatuk, hogy úgy vannak bizonyos dolgokkal az edzésen, hogy „ezt most ne”, „most ne gyere nekem annyira.” A fiúknál ezek nincsenek és ez azért fontos, mert amit edzésen nem csinálsz, azt nem is fogod aztán csinálni.

De a hétköznapi nők is máshogy állnak a szumóhoz, mint a férfiak, magyarázza tovább.

Például ha az utcán leszólítasz tíz nagyobb darab férfit, hogy nem lenne-e kedve jönni és kipróbálni a szumót, akkor 2-3 küldene csak el a csudába, de ha ugyanezzel odamész tíz ilyen alkatú nőhöz, akkor személyes sértésnek veszik. Az a baj, hogy ilyenkor a nők azt hiszik, hogy te viccelsz velük vagy meg akarod őket alázni, pedig pont ez a jó a szumóban, hogy egy olyan sport, amit nem csak a fitneszlédik csinálhatnak.

Régebben, mikor 70 kilós voltam és jobban néztem ki, sokkal kevesebb önbizalmam volt. Végre elfogadom magam olyannak, amilyen vagyok, mostanra megmutatták az évek, hogy tényleg nem az számít, hogy milyen vagy kívülről, hanem az, hogy milyen vagy belülről és abból mennyi jön át.”

Egyébként az egyik legnagyobb tévhit a szumóval kapcsolatban, hogy a sportolók csak kövérek lehetnek.

„Fontos leszögezni, hogy amit mi csinálunk, azt mindenki a profi szumóval keveri. Pedig az Japánban van és egy egész más rendszerben működik. Ott tényleg nagyon szigorú szabályok vannak, például hogy minimum 115 kilónak kell lenni és nem versenyezhetnek nők, mert úgy tartják, hogy ők megszentségtelenítik a dohiót (a kört, ahol a szumósok harcolnak – a szerk.). Csak férfiak vannak, csak szumóistállók vannak, abban is meg van szabva, hogy hány külföldi szerepelhet. Ott az előrelépési szabályok is sokkal szigorúbbak és teljesen mások.

Valahogy úgy lehetne elmagyarázni a különbséget a japán szumó és aközött, amit mi csinálunk, hogy a japán szumó számít a profi kategóriának, a mienk pedig az amatőr. Amatőrként pedig Európa- és világbajnokságokra, világjátékokra jársz, ezeken pedig több kategória van, nőknél például a 65 kiló alatti, a 65 és 80 közötti és a 80 feletti. De az alapszabályok ugyanazok és nagyon egyszerűek: ha indítás után a talpadon kívül bármely másik testrészed a földhöz ér vesztettél, ha bármelyik testrészed a körön kívülre kerül, akkor is vesztettél.

Az alapszabályok mellett, a másik nagyon fontos -  és nagyon japán - jellemzője a szumónak, amit külföldön is tartanak, az ellenfél tisztelete.

Nálunk nincs olyan, hogy közvetlenül azután, hogy megnyerted a versenyt, elkezdesz örömködni és ugrálni. Ha ott helyben csinálsz például egy szaltót örömödben, akkor azonnal kizárnak. Miután kihirdették az eredményt és lementél, ott már azt csinálsz amit akarsz, de fönt tisztelned kell az ellenfeled.

A tisztelet nagyon fontos ebben a sportban. Mikor belépsz a körbe meghajolsz a bíró és az ellenfél felé, utána van egy rövid szertartás, ami során megmutatod, hogy te fegyver nélkül érkeztél ebbe a küzdelembe, és utána álltok fel egymással szemben az ellenféllel, ahol viszont már megkezdődik a pszichikai terror, egymás ingerlése. Én például nagyon nagyon csúnyán tudok nézni, de volt olyan grúz ellenfelem aki azzal húzott, hogy megnyalta az ujját és aztán azt rákente a szemöldökére.”

Erika azonban már kevesebbet jár versenyre, egyre több energiát fektet az utánpótlás-nevelésbe és a sport népszerűsítésébe. Ugyanis versenyre készülni és járni megterhelő dolog. „Mikor a világjátékokra készültem, heti három alkalommal bementem hajnali 5.10-re a munkahelyemre, eljöttem háromkor, a délután négyes vonattal eljöttem Kispestre, edzettem és este a fél tízessel mentem haza, ami azt jelenti, hogy nagyjából 11-re értem haza, és reggel újrakezdem. Úgy, hogy mellette a családommal is foglalkoznom kellett.”

Az ilyenfajta feszített tempót pedig most már szívesebben meghagyná a következő generációnak, ám a mostani kezdők még nagyon fiatalok, meg kell várni, hogy beérjenek. Plusz a kinevelésükhöz és ahhoz, hogy meg is maradjanak a sportnál pénzre is szükség lenne, amiben a szumósok sem dúskálnak.

Itthon a szumózás, akkor is ha versenyszerűen űzöd, csak hobbi, ebből megélni nem lehet. Nem honorálják. Épp ezért nagyon sokszor előfordul, hogy huszonévesen eltűnnek a versenyzők, mert családot alapítanak, dolgozni kezdenek és nem mindenkinek megy a kettő együtt. Sok felnőtt sportnak a legnagyobb problémája, hogy nincs megfizetve, nem tudsz belőle megélni, így pedig nagyon nehéz megtartani az embereket.

Arra pedig, hogy miért nincs anyagi támogatottsága a szumónak, egyszerű a magyarázat: „a szumó nagyon olcsó sport. Gyakorlatilag egy birkózó mez kell hozzá meg egy mavasi (az öv, amit a szumósok a küzdelem során viselnek – a szerk.), de azt sem kötelező megvenni, mert van a szövetségnél. Igazából az egyik legolcsóbb sportág és sajnos pont emiatt nem annyira nagy a PR-ja, hiszen nem lehet ráépíteni olyan multilevel dolgokat, mint például az úszásra, ahol megy az hogy meg kell venned a menő fürdőköpenyt vagy a drága úszódresszt.”

Mivel pedig a sportszergyártóknak nincs különösebb érdekeltségük abban, hogy nyomják a szumót, maguknak a versenyzőknek kell ezt csinálniuk. „Folyamatosan csinálok promóciókat, van hogy bemutatót tartunk, de sok helyen szerepeltem már, hogy ismertebbé tegyem a sportot. Annak idején még a Mónika show-ba is elmentem csak hogy többen tudjanak arról, hogy van Magyarországon női szumó. De azzal is népszerűsítem a sportot, hogy most bekerültem az 50 elszánt magyar nő című könyvbe, ami hatalmas megtiszteltetés: többek közt Polgár Judit és Zrínyi Ilona társaságába kerültem.”

Szóval Magyarországon (női) szumósnak lenni nem könnyű, de van amiért mégis megéri. Erika világbajnoki ezüstérmes és többszörös Európa-bajnok, és ahogy mondja az egész főleg azért a pillanatért éri meg, mikor az ember magyar színekben ott áll a dobogó tetején.

Ha azt nézném, hogy mi az anyagi hasznom belőle, már rég nem csinálnám. Én ezt a hazámért csinálom. Már csak attól libabőrös leszek ha arra a pillanatra gondolok, mikor felállsz a dobogóra és meghallod himnuszt, ami akkor csak neked szól, az hihetetlen érzés. A sport sok mindenre megtanít, a hazaszeretetre is. Olyan hazaszeretet táplál beléd, amit aztán nehezen adsz fel. Sokszor a végén már csak az visz előre, hogy te szeretnél oda felállni és szeretnéd megmutatni, hogy meg tudod csinálni. De nem azért, hogy mennyit kapsz érte, hanem azért, hogy neked szóljon a magyar himnusz.

Nincs másik valóság, nincs másik Index.
Támogasd a fennmaradásunkat!

https://index.hu/tamogatas