Nagy levegő címmel jelent meg Jakupcsek Gabriella legújabb könyve, melyben azokról a friss élményeiről ír, melyeket munkája közben, beszédpartnereinek köszönhetően szerzett, és úgy gondolja róluk, a munkán túlmutatóan is elindíthatnak valamit ezek a történetek az emberekben. Az írónőt/műsorvezetőt könyvéről, és azokról a beszélgetéseiről kérdeztük, melyekből ő is, és az olvasói is gazdagodhattak, gazdagodhatnak. Interjú.

Gondolom, nincs két egyforma napja, de vannak olyan rutinjai, szokásai, melyekhez mindennap ragaszkodik?

Abszolút. Minden reggelem, ha a tévéstúdióba megyek, ugyanúgy néz ki. Szerencsére már régóta ugyanazzal a csapattal dolgozom. Ha tehetjük, reggel együtt reggelizünk, kibeszéljük a világ eseményeit, közben készülök, érkezik a szerkesztő a háttéranyaggal, de az adásokra már jól előre felkészülten kell érkeznem, itt már csak pontosítunk a szerkesztővel. Este, a munka után jó egy óra, míg hazaérek, az a lecsengés időszaka, amit muszáj meghagynom magamnak.

Naponta több tucat emberrel beszél, készít velük interjút. Mennyi marad meg önben ezekből az élményekből?

Ha most azt kérdezné, mit vettem fel tegnap, nem tudnám pontosan megmondani, de a hétvégén már emlékeznék rá. Igyekszem magamban megőrizni őket.

A könyvében azt írja, a magyar emberek nem szeretnek beszélni nyilvánosság előtt, bezzeg az amerikaiak a kutyáikról is rengeteget fecsegnek…

...vagy a franciák. Megszólítod őket az utcán, és már mondják is a véleményüket. A magyar ember szorongó, fél, hogy következményei lesznek annak, amit mond, felvállalni, a közösség visszajelzésétől, a politikai megbélyegzéstől. Viszont ami érdekes, hogyha megbíznak valakiben, és ez egy nagyon törékeny dolog, akkor szívesen megnyílnak, csak ezt a bizalmat ki kell érdekelni. Porcelán módjára kell bánnom az emberekkel, ha megtisztel azzal, hogy elmondja a történetét, tudnia kell, hogy nem élek vissza vele. Én nem oknyomozó újságíró vagyok, hogy akkor is kipréseljem belőle az információkat, ha ő nem akarja elmondani.

Pedig az online térben egyre többen hiszik azt, hogy számít a véleményük, és fogalmazzák meg a véleményüket.

Rengeteg rosszra lehet használni ezt a teret, persze jóra is, ha például az információ terjedésére gondolunk. Az igazi őszinteségnek az kedvez, ha a szemébe tudsz nézni valakinek. Nagyon kevés ember van, aki azt írja, amit gondol, és azt is mondja, ami leírna. Sokszor mást mondunk írásban, és mást mondunk a szemünkkel.

Nemrég Dombi mesélte nekünk, szerinte ő kapta a világ legutolsó kézzel írott névtelen levelét…

Nem, nem ő kapta.

Ön is kapott?

Hogyne. Nekem még jönnek, mondjuk nem névtelenek. Vannak dolgok, amiket nem szabad felvenni. Elolvasom őket, de nem reagálok rájuk. Furcsa lesz, amit mondok, de nem szoktam bántó üzeneteket kapni. Persze, mindig van elvétve, de nem is érdemes nagyon róla beszélni. Sérült, keserű emberek mindig voltak és lesznek.

Egy korábbi interjújában azt mondta, az ön számára szenvedély a munkája, de a szakmában a legtöbben projektekben gondolkodnak. Mire gondolt pontosan?

Projektek, pénzkeresési lehetőségek vannak. Nagyon megváltozott a mi szakmánk is, kevés olyan feladat maradt, amit hivatásszerűen lehet csinálni. Úgy fogalmaznék inkább, hogy nagyon sok helyen nem a minőség számít, hanem a mennyiség és az olcsóság. Sok munkakör favágássá, rettenetesen rutinossá vált, amiben már nincs sok kihívás.

Az ön múltjában is volt olyan feladat, ami ilyen favágó munka volt? Nem fél, hogy előbb-utóbb elkerülhetetlenné válik, hogy kicsit belefásuljon abba, amit csinál?

Ezt én nem engedem meg magamnak. Ha így lenne, abban a pillanatban abbahagynám, volt is erre példa. Attól függ, milyen műfajban dolgozunk. Egy híradós személyiségváltozásáról nem érdemes beszélni, egy oknyomozó riporternél is alig van, de sok minden történhet vele a munkájának köszönhetően. Egy game show-t vezetni moderátori munka, azzal nem igazán tudok azonosulni. Emberekkel, történetekkel, ügyekkel bánni nagyon speciális dolog, olyan emberből, aki ezzel foglalkozik, kevés van.

Mit gondol azokról, akik influenszerekből, celebekből igazolták át műsorvezetőnek?

Sokat elárul azokról, akik felkérik őket. Nem az adott személy a hibás, hanem az, aki azt gondolja, hogy ez az a szint, amire szükség van egy műfajnak, ez is egy szakma.

A tapasztalat nélküli személyek, akik elhiszik magukról, hogy a tévé világa való nekik, nem hibásak?

Ahogy jönnek, úgy mennek. Amikor a valóságshow-k elindultak, a szakmában sokan féltették a munkájukat attól, hogy majd jönnek a különböző celebek, és műsort fognak vezetni. De miért ne virágozhatna ezer virág? Rövid időn belül úgyis mindenkiről kiderül, hogy ki a 2 perces és ki a 22 éves művész. Nincs ezzel baj, kell ilyen is, olyan is. Az ilyen feladatokat vajon el akarnám én vállalni? Nem. Kellenek, hogy legyenek olyanok, akik viszont igen.

Ön szerint milyen egy jó beszélgetős műsor?

Nem kell túlbonyolítani. Két olyan embernek kell egymással szemben leülni, akiknek van véleményük, vannak érzéseik, és ezeket szépen meg tudják fogalmazni. Amit pedig elmondanak, hozzátesz valamit a világképünkhöz. Egy jó beszélgetés ad valamit, amit a néző továbbvihet otthon magával.  Nincs új a nap alatt, csak más megközelítések. A nézők is változnak, én is változom, legfőképpen a világ változik körülöttünk jövőre már más gondolkodunk ugyanarról a dologról, mint most.

Van az ön számára tabutéma?

Nézze, olyan téma, amivel nem foglalkoznék, nincs. Mindennek megvan a maga helye és ideje. Olyan van, hogy a közhangulat miatt eltartom magamtól. Figyelni kell, hogy miről érdemes beszélni és mikor, mi van a levegőben. A legkényesebb dolgokról is lehet beszélni ízlésesen. Mindig azok a jó történetek, amik nem érnek véget a beszélgetéssel. Ha még továbbgondolhatóak, ha kérdések merülnek fel bennünk. Az én dolgom nem az, hogy megmondjam a tutit, hanem hogy feltegyem a tuti kérdést. Az olvasóknak, nézőknek maguknak kell választ találni rá.

Ön szerint kinek lesz a könyve célközönsége?

Hiába van egy nő az elején, ez nem egy női könyv. Azok fogják olvasni, akik szeretnek magukon dolgozni, akik vágynak az impulzusokra, legyen az illető nő, férfi, vagy kamaszlány. Ez egy érzelmes, indikátor könyv, érzelmei és illatai vannak akárcsak az életnek. Picit provokáló is, de csak annyira, hogy ne érjen véget az utolsó oldalnál, hanem még utána is tartson, az olvasók továbbgondolhassák, továbbérlelhessek magukban a leírtakat, kérdéseket tegyenek fel maguknak, amikre utána megpróbálnak válaszolni.

Borítókép: Hajas Orsolya