Idén újból megválasztotta a WMN magazin a legbátrabb és egyben leginspirálóbb nőket, akik a közjóért tett munkájukkal érdemelték ki a jelölést, ketten pedig megkapták a SzuperWMN-díjat is. A jelöltekről és a bátorságról D. Tóth Krisztávalbeszélgettünk. Interjú.
4. éve rendezitek meg a SzuperWMN-t, ahová az olvasóitok ajánlják a jelölteket. Változott az évek alatt jelöltek összetétele abból a szempontból, hogy milyen ügyért állnak ki?
Rengeteg fontos történet volt, van, és lesz is. Nagyon sok bátor nő él az országban, akiket nem ismerünk, és akik igazán megérdemlik, hogy méltóképpen megünnepeljük őket. Nekünk az a dolgunk, hogy elvigyük a hírüket a nagyközönséghez. A történetek összetétele nem változott sokat, az emberi, női sorsok hasonlóak, de persze mindegyik más és más. Annyiban van eltérést a korábbi évekhez képest, hogy a klímatudatosság, a fenntarthatóság, a környezetvédelmi narratíva felerősödött, sokkal több jelölés érkezik mostanában erről a területről, és az idei digitális különdíjasunk is ezt az ügyet képviseli.
Neked mi volt a legutolsó bátor tetted?
Nem szeretnék ma este saját magamról, az én bátorságomról beszélni. Inkább azt szeretném kihangsúlyozni, hogy a bátornak lenni nem azt jelenti, hogy nem félünk. A jelöltjeink is ugyanúgy félnek, sőt, néha kétségbeesnek, mint bárki más. Az teszi őket különbbé, hogy nem fordítanak hátat a nehézségeknek, nem fordítják el a fejüket, hanem szembenéznek velük, és aktívan elkezdenek dolgozni az ügyön. Azt, hogy mikor voltam én utoljára bátor, majd máskor elmesélem.
Bár az este a nőkről szólt, beszéljünk a férfiakról is. Ki volt a legbátrabb férfi, akit ismertél, és akire felnéztél?
Közhelynek tűnhet, de számomra két nagyon bátor ember jelentett óriási inspirációt, ők pedig a szüleim. Első generációs értelmiségiként szakítottak azokkal a mintákkal, amelyek gúzsba kötötték őket, diplomát szereztek, gyerekek ezreit tanították pályájuk során. És közben megtanítottak engem és az öcsémet a kemény munkára, és arra, hogy a tehetség nem mindig elég, ha eredményeket szeretnénk elérni, a melót nem lehet megúszni.
Nálatok a szerkesztőségben többnyire nők dolgoznak. Kollegiális viszonyban is tudják inspirálni, támogatni a nők egymást, vagy itt azért már megjelenik a női rivalizáció?
Már egyre több a férfi munkatársunk van, és az olvasóink harmada is férfi. Egyébként nem hiszek abban, hogy a nőknek nehezebb volna egymással együtt dolgozniuk. Szerintem nem szabad árkot ásni a férfiak és a nők között, vannak jó fej nők és rossz fej nők, ahogy vannak jó fej férfiak és rossz fej férfiak. A mi szerkesztőségünkben pont annyi a konfliktus, mint bármely más szerkesztőségben, rendszeresen vannak vitáink, küzdünk az egókkal, és képesek vagyunk értelmes emberként kompromisszumot találni, megbeszélni a gondjainkat és együtt alkotni. Pont úgy, mint bárhol máshol.