Jó ideje a Squid Game (magyarul: Nyerd meg az életed) a legnépszerűbb sorozat a Netflixen, a dél-koreai alkotást tizenévesek is nézik. Pedig nem kéne, a tartalom ugyanis korántsem ezt a korosztályt célozza, főleg az erőszakos jelenetek miatt. De pontosan miért is veszélyes, ha egy gyerek azt nézi, ahogy embereket gyilkolnak? Többek közt erről is beszélgettem a tanácsadó szakpszichológussal, Polányi Viktóriával.
A közvetlen környezetemből több általános iskolás gyerektől is visszahallottam, hogy látta a Netflixen futó Nyerd meg az életed című sorozatot. Ebben a produkcióban rendkívül sok az erőszakos tartalom, konkrétan különböző játékokban gyilkolják az embereket. Ezek a jelenetek milyen hatással vannak a gyerekekre?
Mindannyian szeretjük nagynak, okosnak, sebezhetetlennek érezni magunkat. A televízió képernyőjén keresztül ezt a sorozatot nézve a fenti vágy maximálisan teljesül: egészen biztosak lehetünk benne, hogy a szereplőknél sokkal jobb, biztonságosabb, magasabb röptű életünk van – és ez már önmagában óriási megerősítő erővel bír. Ugyanakkor nem elhanyagolható a feszültségek szelepelése, és – a társadalmilag tilos, tabu – agresszió megélésének a lehetősége sem a látott képsorok által: erőszakos sorozatot nézni oké, viszont tevőlegesen erőszakosnak lenni nem az. A sorozat legnagyobb veszélyét abban látom, hogy az erőszakot legitimálja, megengedi, mitöbb, normává is teszi azáltal, hogy a történet szerint a jelentkezők önként – egy jobb élet reményében – tulajdonképpen maguk választják a sorsukat, ezáltal gyakorlatilag minden énhatárukról és méltóságukról – még az élethez való jogukról is – lemondva. A gyerekek valós életében nincsenek ilyen helyzetek; az agresszió, az erőszak nem legalizálható. A másik nagyon lényeges szempont a felelősség és a következmények kérdése: a sorozatban megjelenő erőszak nem von maga után szankciókat, nincsenek az agresszorra vetített következményei – hiszen a versenyzők maguk vállalták a sorsukat. Ugyanakkor ez egy művi, a való életben példa nélkül való helyzet; a fiatalok számára is csak illúzió a következmény-nélküliség megteremtése – melyhez az internetes fórumok remek platformot is teremtenek arctalanságukkal, személytelenségükkel.
Felnőttként azzal tehetjük a legtöbbet, ha nem hagyjuk magukra a gyerekeket a médiából rájuk ömlő, készen kapott tartalmakkal.
Hogy mindig van véleményünk – nem a gyermek ellenében, hanem demokratikusan, az övét is meghallgatva és tiszteletben tartva – amit meg is osztunk a gyermekkel, teret adva a kérdéseinek, kétségeinek, gondolatainak. Azzal, hogyha nem hagyjuk őt magára a feszültségeivel, dühével, csalódottságával, frusztrációjával, hanem segítünk neki megfelelő csatornát találni mindezek megélésére és feloldására. Azzal, hogy mi magunk is törekszünk a szelíd megoldásokra, és mind a gyermekünkkel, mind más emberekkel szemben nem alkalmazunk erőszakos megoldásokat – még akkor sem, ha azok gyorsabbak, egyszerűbbek. Sajnos örökérvényű, bevált recept – az odafigyelésen, a kommunikáción és a példamutatáson kívül – nincs.
Ha például az iskolában a sorozat hatására hasonló erőszakos játékot játszanak, hogyan magyarázzuk el nekik, hogy ez rossz?
A gyerekek nagy többsége nem saját maga találja meg és kapcsolja be az ehhez hasonló tartalmakat, hanem zömmel a szülők mellé ülve, velük együtt nézi meg az első epizódokat. Ha ez meg is történik, szülőként kutya kötelességünk leülni és beszélgetni a gyermekünkkel arról, hogy a látott tartalom miről szól, mit akar mondani, megjeleníteni, esetleg kritizálni. Kontextusba kell helyeznünk a látottakat – és elkülönítenünk a való élettől, hogy a gyermeknek eszébe se jusson a hétköznapokba átemelhetőnek tartani azt, amit látott. Ez a hétfejű sárkánnyal egyszerű – hiszen látványosan nem valódi, nem él ilyen lény a valóságban. A „Nyerd meg az életed”-ben pont ez a trükk: hogy reális. Akár meg is történhetne. És a gyerekek modellkövetése által sajnos – majdnem pontos utánzással – meg is történik. Tanárként szintén a tabusítás és tiltás helyett a kommunikáció az egyetlen reálisan bevethető eszköz. Látnunk kell, hogy ezt a jelenséget a gyerekek nem maguknak generálják, hanem gyakorlatilag kéretlenül az arcukba kapják az erőszakot, mint egy gyerekes, játékos vetélkedő kimenetelét – és ezzel koruknál fogva nem tudnak jól bánni, nem tudnak mit kezdeni. Ha időt szánunk rá, hogy megértsük az ő tapasztalataikat, megéléseiket, az jó alap tud lenni rá, hogy kivédjük az ezzel kapcsolatban megjelenő agressziót, erőszakot is.
2018-ban megjelent egy kutatás, mely szerint autizmushoz hasonló viselkedést okozhat a gyerekeknél a túl sok képernyőidő. Hallott erről a kutatásról? Tényleg ennyire káros, ha a gyerek túl sokat ül a gép előtt?
Hiszem, hogy nem maga a képernyőidő káros - sokkal inkább az, ha mindez kontrollálatlanul, nem tudatosan, más hiányokat leplezendő történik. Tehát amennyiben a digitális média az egyik, de nem az egyetlen eszköze a kikapcsolódásnak; tehát mellette a gyermek rendelkezik eszköztárral a szabadidő kellemes eltöltéséhez: örömét leli például a sportban, közös játékban, kreatív feladatokban is, egyáltalán nem kizárandó, tiltandó a képernyő előtti lazulás. Ehhez azonban szülőként hiteles módon kell jó példát mutatnunk - azaz nekünk is ki kell mozdulnunk alkalmasint a komforzónánkból; és ami talán még lényegesebb: sokat kell beszélgetnünk és tartalmas időt töltenünk a gyermekünkkel, amely reális alternatívája mindannak az ingergazdagságnak, amit a digitális tartalmak kínálnak.
Egyáltalán mi a javaslat: hány éves kortól bevezethető a tévé, vagy más digitális eszköz egy gyerek életébe?
Tegyük a kezünket a szívünkre: a szülőknek néha igenis szükségük van olyan időre, amikor 20 percig Bogyó és Babóca szórakoztatja a gyermeküket, amíg ők elvégzik a legszükségesebb teendőket.
Ha ügyelünk arra, hogy minden korosztályban a neki megfelelő, minőségi tartalmakat nézze a gyermek, és legyen egy maximális időtartam, ami után más tevékenység felé tereljük, akkor már viszonylag korán bevezethetőek ezek a tartalmak a gyermekek életébe.
Itt is - ahogy mindenhol - a kulcsszó a tudatosság: figyeljünk az arányokra és a gyermek reakcióira: ha ingerlékenyebbnek, nehezebben kezelhetőnek látjuk mesenézés után, akkor érdemes legközelebb rövidebb időt engedni ebből az időtöltésből; míg ha megnyugtatja őt ez a fajta pihenés, akkor valószínűleg jól határoztuk meg a képernyőidő mértékét.
Ha mi a digitális detox mellett döntünk, hogyan magyarázzuk el a gyerekünknek, hogy csak azért nem marad le a barátaitól, mert ő nem ülhet egész nap digitális eszközök előtt?
Ebben a kérdésben a legfontosabb a személyes szülői példamutatás és hitelesség. Ha a gyermek azt látja, tapasztalja, hogy mi, felnőttként is minimális képernyőidővel töltjük a szabadidőnket és örömünket leljük az összes többi, offline lehetőségben, akkor számára is egyértelmű lesz ennek az alternatívának a létjogosultsága. A kortárs nyomás ugyanakkor valóban adott, így a teljes tiltást semmiképpen nem javasolnám, hiszen ez könnyen vezethet szociális elszigetelődéshez; inkább közösen hozott szabályokkal, jól meghatározott időkerettel és feltételrendszerrel annak facilitálását érzem reálisnak, hogy a gyermek maga is tudatos és mértékletes média-használóvá váljon.