Folytatjuk olvasónk, Dániel történetét. Ha még emlékeznek, egy németországi szakmai gyakorlat miatt döntött úgy, hogy Ausztriában kezd új életet, azóta erről is több részletet osztott meg velünk. Éjszakai recepciósként egészen meglepő tapasztalatokban is volt része, most pedig érzékletes képet festett nekünk arról, milyen különbségeket tapasztalt a magyar és az osztrák szállodaipari képzések között – tippeljék meg, melyiket találta hasznosabbnak, ki fog derülni.
Negyedik írásomban a bécsi éveim következő részét mutatom be. Miután világossá vált, hogy az éjszakai recepcióskodást nem nekem találták ki, váltottam, és pályáztam egy utazási irodába, ahol aztán a munka mellett elvégzett mesterszak két évét töltöttem. Az utazási irodai munkáról sok mindent nem tudok mesélni – aki volt már ügyintéző akármilyen munkakörben, az tudja, miről van szó.
A pozitívuma ennek a munkának a fix beosztás mellett talán két dolog volt. Az első, hogy a tanulmányi utak révén sok dél-európai országba eljutottam, ahol szebbnél szebb helyeket, láttam és finomabbnál finomabb ételeket ettem. A második pedig, hogy a fizetőképes keresletnek hála (ami Ausztriában, az évi 14-szeri fizetés mellett nem teljesen meglepő) sok helyre szerveztünk utakat, ami nagyban bővítette földrajzi és közlekedési ismereteimet a világról. Ennél több új ismeretet csak a munka mellett, levelezőn elvégezett mesterszakon szívtam magamba.
A képzés költségtérítéses volt, de a nagyjából egy új családi autó árát kitevő összeg felét az adóból leírhattam, mert szakmabeli irányt, turizmus-menedzsmentet választottam. A heti 38,5 órás munkahét után, melynek betartását komolyan veszik, a péntek-szombat-vasárnapok nagy része így az egyetemen telt, ahol a nyugdíjukat kiegészíteni próbáló, a korral már rég nem haladó professzorok helyett a szakma osztrák krémje tartott előadást, szemináriumot.
A tananyag nem többszáz oldalas könyvekből, hanem zömmel a gyakorlati életből vett példákból állt. Ennek az egyik legjobb példája, hogy a szállodai menedzsment tantárgy fő tanyaga egy egyhétvégés szállodai látogatás volt Stájerország egyik wellneshotelébe. Itt minden részleget bemutattak a konyhától a takarítókon át a recepcióig, az egyes részlegek dolgozói elmondták, miként zajlik a napi munka, hogyan hat az ki a szálloda egészére. Ugyanez a tantárgy Magyarországon egy vastag, idejétmúlt jegyzet volt, ahol a vizsgán azt kérték számon, hogy hány törölköző kell egy kétcsillagos szálloda fürdőszobájába.
A való életből vett példák miatt a vizsgákon nem nagyon volt miből puskázni, a kapott feladatokat a korábban látott ismeretanyagból merítve kellett megoldani. A gyakorlatias gondolkodásmódot az utolsó előadónk egyik utolsó előadásán foglalta nagyon találóan össze:
Maguk az a generáció, akiknek az a dolga, hogy tudja, hol keresse a kért információt és abból hogy válaszolja meg a kérdést; nem az, hogy kívülről tudja az elméleti hátterét.
Tizenhét, iskolapadban töltött év után ez a két mondat mindenképp méltó lezárása volt a tanulmányaimnak.
Rossz jegyek és vizsgaismétlések persze itt is voltak, de mégsem azzal az érzéssel, hogy a számonkérések arra mentek volna ki, hogy hány tanulót buktatnak meg a pótvizsgadíj reményében. A szaktársak kedvesek voltak, az első perctől bevettek az órák közti beszélgetésekbe, így egyedüli külföldiként sem éreztem magam kellemetlenül.
Teljesen azonban nem szabad leírni a magyar oktatási rendszert sem, hiszen a sógorok diákjai közül is volt olyan, akik egy érettségi és diploma ellenére sem tudta, hogy a bevétel nem egyenlő a nyereséggel, meg olyan is, akinek nem akadt jobb dolga az egyetemnél, hiszen apu úgy is fizeti, hiába kopogtat már a harmincadik szülinap az ajtón. Azt pedig, hogy egyáltalán egy külföldi iskola padjába ülhettem, részben az otthoni nyelvtanáraimnak is köszönhetem, akik az utolsó félévben nem sajnálták az időt és külön feladatokkal segítették a nyelvismeretem bővítését. Tőlük tanultam meg, hogy a folyamatos és nem a hibátlan beszéd a fontos, mert a névelők és ragok idővel úgy is rám ragadnak.