Anita párja épp elveszítette a munkáját, mikor közölte feleségével, már régóta nyúzza egy műszerész haverja, hogy menjen ki hozzá Spanyolországba. Kislányuk, Anna még nem töltötte be a hármat, bölcsődébe járt. Anita karrierje csúcsa felé közeledett, mégis úgy döntött, nem áll a párja álmainak útjába. Az ő történetüket olvashatják most.
„Mondtam a férjemnek, hogy üsse kő, menjen ki, nézze meg, maradjon, amíg bírja nélkülünk. Ő viszont erről hallani sem akart, mondván, vagy együtt megyünk, vagy ő is marad.
Nem volt nehéz magamat meggyőzni, hiszen elkezdett a szemem előtt lebegni, hogy hú de jó, Anna még egy nyelvet fog anyanyelvi szinten beszélni, ráadásul süttethetem a hasam a tengerparton, ihatok egy csomó sangriát. Úgy éreztük, ez a mi nagy lehetőségünk.
Felvette az uram a kapcsolatot a (nevezzük Ferinek) Ferivel, aki akkor már hét éve kint élt a lányával és az anyósával. Már ez szöget üthetett volna a fejembe, hogy ki az a nemnormális, aki az anyósával együtt megy külföldre. Na mindegy. Nem volt gyanús akkor még.
Esténként beszéltünk Skype-on, de sosem láttam a fejét, mindig csak mikrofonja volt. Egy műszerésznek. Ez sem volt gyanús. Kérdeztem Palit, hogy milyen az ürge, de mondta, hogy olyan régen látta, már nem emlékszik rá kristálytisztán. Azzal a bárhová bármennyit megoldással utaltam is neki 350 eurót a Feri lányának nevére, hogy le tudjon nekünk foglalni egy apartmant. (Itt jegyzem meg, hogy nem arra lett költve).
Lefoglaltuk a repülőjegyet Annának és nekem, bepakoltunk a kis Fiat Puntómba, rengeteg mindent elajándékoztunk, felégettünk magunk mögött mindent. Az albérletet, az állásomat, a bölcsit. Itt hagytuk a barátokat, a családot. Pali két nappal előbb elindult autóval, hogy odaérjen, mire mi leszállunk a célvárostól 60 kilométerre fekvő másik városban.
Itt már kezdődtek a gondok. Úgy volt, hogy Feri és Pali jön értünk. Minő érdekesség, Ferinek PONT AKKOR romlott el az autója, és egy kollégát kért meg, hogy Palival jöjjenek értünk. A kolléga egy ellenszenves muki volt, róla is majd később... Palival beszéltünk, amikor megérkezett – mi pont akkor készülődtünk becsekkolni, és soha nem hallottam még ilyen páni félelmet az uram hangjában. Lefestette, hogyan néz ki Feri, és hogy legszívesebben visszafordulna, olyan rossz érzése van. Elhessegettem, gondoltam, a több mint kétezer kilométer kivett belőle minden pozitív energiát. Beköltöztünk az apartmanba (ami egyébként nagyon pöpec volt, két hálószobás, nagy kádas, bidés, fenti teraszos, első-hátsó teraszos tünemény. Tele hangyával). Másnap reggel ültünk a teraszon, ittuk a kávét és élveztük az októberi napsütést. Röhögtünk az otthon maradt lúzereken, és Pali is megnyugodni látszott.
Aztán jött Feri bácsi. Dobtam hátast. Fogatlan, pocakos, igénytelen kis pöcs. Ráadásul még bunkó is. De csöndben maradtam. Ő a mi mentorunk, az apánk, az istenünk külhonban. Rá voltunk utalva. Este elmentünk az ingatlanirodába, ahol még kétszer 350 eurót ki kellett fizetni a lakásra. Mivel itthon is megszokott dolog a kéthavi kaució, meg egy mukkot nem értettünk abból, amit az ingatlanos dumált, így simán bekajáltunk mindent.
Ott senki nem beszélt angolul, úgyhogy hiába is próbálkoztam. Néztek rám, mint a véres rongyra, ha megszólaltam angolul. Feri nem nagyon beszélt spanyolul, makogott, mint egy kecske, a lánya kicsit jobban, úgyhogy mindenhová cibáltuk magunkkal. Rendőrségre azonosítószámért is ő jött velünk, én meg szégyenkeztem, mert ő meg úgy nézett kis, mint egy útszéli, ráadásul úgy is viselkedett. Közben Feri elejtett egy-két megjegyzést, hogy jön egy kamionnyi tévé, amit majd jól meg kell Palinak szerelni, úgyhogy örültünk, hogy lesz itt habzsidőzsi, biztisten.
A második héten sok-sok könyörgés és rimánkodás után elértük, hogy Feri segítsen beköttetni az internetet otthonra. Végre tudtunk Skype-olni a családdal, később pedig jól jött, mert felregisztráltam az otthoni szerencsejáték oldalra és tudtam lottózni. A remény nem hagyott el. Akkor még.
Még mielőtt kimentünk, Feri és az uram megállapodott, hogy fifty-fifty megy majd minden. Aztán kint ért a hidegzuhany. Ja, hogy a szerviz az anyós nevén van. Ja, hogy a muki, aki kijött értünk, üzlettárs, ráadásul mindenbe beledumál. Lett az ötvenből tíz százalék. Mármint nekünk. Mondjuk később ezt nem bántuk, hiszen a nullának a tíz és az ötven százaléka is nulla.
Nem jöttek kamionnyi tévék, egy megátalkodott vevő sem jött be az üzletbe tévét szereltetni. Ellenben vittek vibrátort, kézimixert, rádiósmagnót. Ebből Pali hazahozott jobb napokon 5-10 eurót. A tartalékunk, amit kivittünk, vészesen fogyott. Első éjszaka Palival tértem nyugovóra, Anna másik szobában. Éjjel felsírt, amit pólyás kora óta nem követett még el. Onnantól kezdve Annával aludtam, átölelve őt. Minden éjjel. Ez nem volt intő jel, hiszen természetesnek vettem, hogy idegen országban, közegben félősebb lett. Az viszont intő jel kellett volna, hogy legyen, hogy akkor az első éjjel, mikor átrohantam, lefejeltem az ajtófélfát és majdnem kitörtem a lábam.
Sokadik éjjel ugyanazt álmodtam, Annát átkarolva. Hogy ülünk az útszélen, esőben és stoppolunk valahol. Sírtam, mert rettenetesen féltettem a lányomat.
Sétáltunk a tengerparton, azt nagyon élveztük. Majd november elején, amikor pontosan egy hónapja voltunk már kint, Pali ment a szervizbe, leparkolt elé, ahogyan szokott. Majd felhívott. Sikítottam, zokogtam. Egy drogos 16 éves spanyol fiúcska menőnek tartotta százakárhánnyal bevenni a kanyart, és telibeparkolt az autónkra. Szegény Nünü (így hívjuk a kis Puntót) rommá tört. Leesett a kerekeiről. A biztosítót én intéztem el, mert történetesen voltak kapcsolataim. De ha nincsenek, még most sem lenne kész az autó. Ferinek volt egy haverja, akinek Citroën szervize volt és ott megjavították. Január közepére, egyébként készen is lett.
Addig az uram – megunva a hihetetlenül sok háztartási robotgépet – elszegődött a citroëneshez, mellesleg Feri bácsi oldalszekereként, és végre javíthatott tévéket is, mert a hapsinak volt egy egész outlet hálózata. Így nem haltunk éhen, miután kifogytunk a tartalékainkból, ráadásul még karácsonyt is tudtunk Annának varázsolni. Cápából főztem halászlét, az egyik üzletben boros savanyúkáposztát is kaptunk, és töltött káposztát is tudtam prezentálni.
Annának a Feri által „majd jól segítek beíratni óvodába” megint nem jött össze, szegény gyerek annyi játszópajtással összefutott, amennyi egy játszótéren fellelhető egy nyaralóvárosban télen. Elég kevéssel. Úgyhogy velem kellett beérnie. Voltunk piacolni, de venni nem tudtunk semmit, mert féltettük a kevéske pénzünket. Mondjuk a szemüvegem eltörött és kellett venni egyet, az elég olcsó volt. Átszámítva talán ezer forint.
Amúgy az élelmiszerek sem voltak vészesen drágák, csak a kevés pénzünkhöz képest. Ráadásul egyfajta kolbászt tudtunk venni, mert a többi ehetetlen volt, nem volt tejföl, nem volt pirospaprika és még sorolhatnám. Túró sem volt. Annának a Túró Rudi hiányzott a legjobban. Kapott is egy kilót kábé, mikor már itthon voltunk.
A lottón nem nyertem, napról-napra éltünk, szó szerint rosszabbul, mint otthon. Mi nem fogtuk ki. Mi nagyon ráfáztunk. Szóval januárra kész lett az autó, és én is kész tények elé állítottam Palit: jövünk haza. Összeszedtünk annyi pénzt, amennyi kellett az útra, a repjegyre a barátnőm utalt nekem forintot. Madridig közösen autókáztunk, aztán onnan mi Annával Budapestre repültünk, az uram pedig jött utánunk Nünüvel.
Ferivel azóta kétszer beszélt az uram, most éppen autóbiznisze van (hahaha, hiszi a piszi), a lánya hazajött, és dohányboltban dolgozik, a muki, aki az üzlettársa volt, szintén otthagyta, az anyósa pedig meghalt.
Amit tanultam az esetből, hogy nem elég, ha valaki skypeon megígér valamit. Mindent papírozni kell. Mikor felmondtuk az albérletet, kiderült, hogy csak kéthavi összeg kellett, amit az irodában kifizettünk. Az elutalt állítólagos előleget lenyúlta Feri. Szóval nem bízunk senkiben. Még ismerősben sem.”