Meissenben, ahol jelenleg élünk, az is jó, hogy egy köpésre van Prágától. Sőt, őszintén szólva, amikor úgy döntöttünk, hogy a Drezda közeli kisváros lesz az új otthonunk, sokat vetett a latba az, hogy a cseh fővárost el lehet érni másfél-két órás autóúttal. Prága viszont nem csak a Károly-hídból, a Vencel térből, az Arany utcácskából, a várból, a Lennon-emlékfalból és a többi nevezetességből áll: a város délkeleti csücskében olyan hangulatú ázsiai (konkrétan vietnami) piac van, amihez hasonló Európában nagyon kevés helyen.
Azért használtam a létesítmény kifejezést, mert a Sapa nem is kifejezetten piac, hiszen ezen a területen a klasszikus ázsiai játék, ruha-, gyümölcs- és zöldségpiac mellett több étterem, kifőzde, élelmiszerbolt, fodrászat, pénzváltó, kaszinó, újságszerkesztőség, információs központ, vietnami óvoda és általános iskola is működik.
A Sapa egy intézmény is, ami nagy szerepet játszik a csehországi vietnamiak integrálásában. Többségük még a szocialista időszakban költözött Csehországba, amikor a csehek mindenféle hardvert küldtek Vietnamba, onnan pedig pár tízezer munkaerőt kaptak cserébe. A vendégmunkások végül maradtak, letelepedtek, családot alapítottak, számuk pedig a statisztika szerint mára több mint 60 ezerre tehető országszerte. Az ő közösségük alapította a Sapát is, ami tényleg Vietnamot eleveníti meg.
A helyi buszról a hangzatos nevű Sídliště Písnice megállónál kell leszállni, onnan már nincs messze a bejárat, ami a konténer- és hangárvároshoz vezet. Szinte minden vietnami nyelven van kiírva, a dolgozók pedig maximum a cseh nyelvet beszélik (ha beszélik), de a kézzel-lábbal zajló kommunikáció mindig eredményes. Mi legelőször a játékboltokat céloztuk meg: minden kapható, amit itthon kínai biszbasznak csúfolnak, csak annál ezerszer többféle (ennyi haszontalan kacatot még életemben nem láttam).
Alkudni szinte kötelező, és egyáltalán nem minősül pofátlanságnak, ez a kultúrájuk része. Ha elég magabiztos és rámenős az ember, akár féláron meg tudja venni a kívánt dolgokat (eurót is elfogadnak). A hangárokban közben folyik a vietnamiak élete, a legtöbb kisgyerek kint van a szülőkkel, és műanyag motorral száguldoznak a sorok között, ahol vígan megy a kártyaparti (valódi pénzben játszanak). Az idősebb eladók nem zavartatják magukat, ha épp nincs vevő, vagy csak bámészkodónak tűnik a turista, vígan fekszenek a pihenőágyban. Nem egy stresszes meló, az biztos.
Az éttermek a konténerváros közepén helyezkednek el, és bár találtunk egy-két tisztábbnak kinézőt is, mi az egyik legmocskosabb csehót céloztuk meg. Hasmenés nélkül túléltük, és itt ettük életünk legjobb pho (kiejtése a fő és a fa között van) levesét, fejenként 3 euróért. Ebéd után pedig érdemes megcélozni a kétkerekű kocsival friss gyümölcsöket és italokat áruló bácsit.