Ha egyszerűsítünk, és azt mondjuk, hogy a spanyol partokat nyáron az európai alsó-középosztály lepi el, akkor Olaszország minimum prémium desztinációnak mondható. Ha meg néhány kiemelten felkapott részét nézzük, akkor végképp.
A Cinque Terre nevű partszakaszról, illetve annak öt, a leírásokba nem túl sok energiát fektető ingatlanosok kedvenc jelzőjével ékszerdoboznak nevezhető falujáról már írtunk, de a tél közeledtével délebbre vettük az irányt, és az Amalfi-partot néztük meg.
Kicsit nagyobbak a falucskák a Nápolytól nagyjából egy órányira délre fekvő partszakaszon, de nem kevésbé látványosak, sőt. Keskeny sikátorok, a domboldalakon valószínűtlenül csüngő házak, kis, kavicsos strandok itt-ott: érthető, hogy az európai felső-középosztály miért verseng itt a nyári helyekért.
Akinek ez nem elég elit és drága, annak hajóval, a viteldíjon felül némi különadó (amolyan belépődíj) ellenében megközelíthető Capri, ami már – úgy olvastuk – tényleg a focisták és színésznők világa.
Hátizsákkal maradtunk a szárazföldön, és milyen jól tettük, mert a városkák között fantasztikus ösvényeken lehet a hegyoldalakba ültetett olajfaligetek és szőlőkertek között sétálni, egy kicsit átélve azt – főleg így szezonon kívül – hogy milyen lehetett a környék mielőtt megérkeztünk mi, turisták.
Íme a fotóink!
