horoszkóp
DSC1776

Nekünk kevésbé szokásunk bocsánatot kérni saját magunkért

2019.11.07. 13:26 Módosítva: 2019.11.07. 14:08

Germán Henao egy Budapesten élő, kolumbiai fiatalember, aki az egyik fele annak a párnak, akik az augusztusban nagy vitát keltő Coca-Cola-plakáton szerepeltek. Úgy érkezett ő annak idején egy évre Magyarországra, hogy korábban Európában csak Francia- és Spanyolországban járt, turistaként, de annyira megszerette az itteni életet, hogy maradt.

Hogy ne csak a Coca-Colával kapcsolatos sztorit ismerjük tőle, Magyarországra érkezésének a történetéről is beszélgettem vele, hiszen hatalmas változás lehetett az Egyenlítő mentén fekvő, évszakokat nem ismerő, hatalmas kiterjedésű hazájából egy olyan kicsi, európai országba költözni, ahol az egész országban kb. ugyanannyian laknak, mint Bogotában, azaz a városban, ahonnan Germán érkezett. Íme az ő története.

Nyilván rengetegszer kérdezték már, de hogy kerültél latin-Amerikából pont Magyarországra?

Hosszú sztori, de összefoglalom! Kolumbiából származom, 30 éves vagyok. Az egyetemen nemzetközi üzleti menedzsmentet tanultam, és minden lehetséges diákegyesületben benne voltam, többek között az AIESEC-ben is, csomó nemzetközi tapasztalatot szereztem, mindenféle konferenciákra jártam. Hat hónapra felfüggesztettem a tanulmányaimat és Mexikóba mentem, aztán a diplomám megszerzése előtt Guatemalában voltam gyakornok. Szóval mindig is szerettem utazni. Aztán amikor Guatemalában voltam, úgy döntöttem, hogy jelentkezem az AIESEC egyik nemzeti irodájába. A kritériumok alapján négy opcióm volt: Csehország, Ausztrália, az USA és Magyarország. Megkérdeztem pár embert, és mindenki azt mondta, hogy „menj Magyarországra”.

De miért?!

Főleg a szervezeti tapasztalataim alapján, de volt egy haverom, aki itt élt, és ő is azt mondta, hogy Budapest egy elképesztően jó város. Úgyhogy jelentkeztem, és végül felhívtak, hogy „gratulálunk, kiválasztottuk önt Magyarországra”. Ekkor esett csak le, hogy ez azért a világ másik oldala, messze a családomtól, nem beszélem a nyelvet, nem tudok semmit erről az országról… Szóval nem voltak elvárásaim, azt mondtam magamban, hogy bármi történik, azzal csak nyerhetek. A legrosszabb esetben egy év után visszatérek Kolumbiába.

De nem tértél vissza...

Idejöttem, fantasztikus barátokat szereztem, beleszerettem Budapestbe, és úgy éreztem, hogy szeretnék még maradni. Úgyhogy maradtam is még pár hónapig, és pont, amikor indultam volna haza Kolumbiába, akkor kaptam egy állásajánlatot egy újabb egyéves projektre. Szóval hazamentem, és visszajöttem egy újabb évre. Amikor az lejárt, akkor éppen párkapcsolatban voltam, és ezért akartam maradni, elkezdtem állást keresni, de semmi, úgyhogy úgy döntöttem, hogy visszamegyek Kolumbiába. És megint: ekkor kaptam egy hívást, hogy keresnek valakit egy startuphoz, és elkezdtem ott dolgozni. Ugyanekkor, majdnem 5 éve volt már, hogy a BioTech USA-nál is állást kaptam, először csak részmunkaidőben, de később ebből teljes állás lett. Azóta is a BioTechnél dolgozom.

Láttam az Instagramodon, hogy benne voltál Majka egyik videóklipjében. Ez hogy jött össze?

Mindig is szerettem táncolni. Három éve táncolok itthon Magyarországon egy hip-hop tánccsapatban, először csak eljártam órákra, aztán a versenyekre és előadásokra járó csapatba is bekerültem. Már három videóklipben voltam benne, például Majkáéban is, benne voltam a Sztárban sztárban… Jött néhány lehetőség, és ha jön egy lehetőség, akkor mindig kipróbálom.

Nagy a spanyolul beszélő közösség Budapesten?

Igen, hatalmas. Nagyon sok kolumbiai is van, bár őket csak a focivébék alatt látom. Nem tudom, egyébként hol vannak, de ha vébé van, akkor összejön az összes kolumbiai! (nevet)

Vannak spanyol nyelvű rendezvények itt Budapesten?

Vannak, de őszintén szólva nem nagyon szoktam eljárni. Mindenkinek megvannak a saját preferenciái, részemről én nem azért jöttem ide a világ másik oldaláról, hogy a saját országomból származókkal legyek. Azért jöttem ide, hogy a helyieket megismerjem. Persze ettől még vannak kolumbiai, mexikói, stb. barátaim, nem az van, hogy nem akarok velük lenni, de amióta itt vagyok, egyre közelebb kerülök a magyarokhoz, egyre több időt töltök velük, szeretem a magyarokat.

Mennyire találod nehéznek a kommunikációt a magyarokkal?

Kezdetben nehéz volt – az üzletekben, ilyen helyeken. Azóta már jobban beszélnek a magyarok angolul és én is jobban tudok magyarul. Tanultam magyarul egy évig, sokat megértek. Krisztián, a barátom családja nem beszél angolul, szóval velük magyarul kommunikálok.

Hogyan viszonyulsz a magyar ételekhez?

Nagyon szeretem a magyar konyhát, és nagyon hasonlít is a kolumbiai konyhára, mert sok a nehéz étel. Viszont itt Európában sokféle étel nem létezik, Kolumbiában például rengetegféle gyümölcs van. Elég lehangoló nekem itt a gyümölcsrészleg egy közértben, mert csak a legalapvetőbb dolgok vannak: alma, banán, szőlő, narancs stb. Egy kolumbiai üzletben sokkal többféle gyümölcs és zöldség van, ez hiányzik a legjobban. Amikor megyek haza, mindig azt mondom a szüleimnek, hogy gyümölccsel várjanak: gránátalma, guava, maracuja… Avokádó! Az avokádó elképesztően olcsó Kolumbiában, és háromszor akkorák, mint itt.

Mi hiányzik a legjobban?

Nagyon önállónak neveltek fel, mindig is szerettem utazni, szóval nem igazán szokott honvágyam lenni. De persze hiányzik a családom, hiányzik az otthoni koszt, hiányoznak a gyümölcsök, a meleg időjárás, a fesztiválfíling, ami Kolumbiában állandó. Kolumbiában mindig van valami ok az ünneplésre: mindig van valami fesztivál vagy karnevál, valami ünneplés. Ez nagyon hiányzik.

Milyen volt itt számodra az első tél? Hozzá voltál szokva a mínuszokhoz?

NEM! És még most se vagyok! (nevet) Nem vagyok hozzászokva a hideghez, nem szeretem a sötétet, de a telet úgy egyébként kibírom. Viszont amit a legnehezebb megszoknom, az a karácsony Magyarországon. Nálunk Kolumbiában nincsenek évszakok, mindenhol nagyjából hasonló a hőmérséklet, bár vannak hűvösebb országrészek, viszont sehol sincs hó. Karácsonykor mi mindig elutaztunk kikapcsolódni egy melegebb városba, és egész nap csak a medencében voltunk, aztán a nagymamám szólt, hogy menjünk, mert kezdődik a karácsonyi vacsora. És aztán együtt buliztunk reggelig, még a gyerekek is fent voltak, és játszott mindenki az újonnan kapott játékokkal. Karácsonykor minden a szórakozásról szól.

Ehhez képest Magyarországon…?

Az itteni első karácsonykor gondoltam, hurrá, elmegyek szórakozni. Kimegyek, minden zárva, egy lélek nincs az utcákon. Fel nem tudtam fogni, hogy hogyan lehet, hogy az egész város behal három napra, azóta persze megtanultam, hogy itt a hangulat ilyenkor inkább meghitt, mint pörgős. Azóta is mindig próbálok inkább előre tervezni karácsonykor, minden második évben például hazamegyek Kolumbiába. Most viszont, hogy Krisztiánnal együtt vagyunk, elkezdhetem tervezni a közös ünnepléseket a következő évekre. (mosolyog)

Hogy látod, miben különbözik a leginkább az itteni emberek mentalitása?

Kolumbiában az emberek egy szia után már barátok is. Sokkal közelebb vagyunk egymáshoz, teljesen normális, hogy megölelsz valakit, akivel akkor találkoztál először. A magyaroknak nagyon sokáig tart, amíg elkezdenek megbízni valakiben. Ezt ki kell érdemelni. Megfigyeltem, hogy nagyon értékelik, ha az ember beszél egy kicsit magyarul – ez azt mutatja, hogy érdeklődsz irántuk. Főleg a munkában sokszor próbára teszik az embert, hogy meg lehet-e benne bízni, de ha ezen túl van az ember, akkor minden oké. Több munkát kell beletenni a dologba, és nagyon sok türelem kell – imádom a magyarokat, a barátaim zöme magyar, de néha tényleg kell két pálinka, hogy egyszerűbben menjenek a dolgok! (nevet) És persze nem hibáztatom ezért a magyarokat, mert értem, hogy történelmileg mi az oka mindennek. Például ezért is jó, hogy ilyen régóta itt vagyok, mert így eleget meg tudtam tanulni a magyar kultúráról és történelemről ahhoz, hogy ezt megértsem. Sokan csak hat hónapra jönnek ide és utána azt mondják, hogy „hát azért nehéz néha a magyarokkal”, de ezt csak azért mondják, mert nem voltak itt eleget ahhoz, hogy mindent megértsenek.

Mennyit tudtál megismerni eddig a magyar kultúrából?

Egy exem nagy hangsúlyt fektetett erre. Mindig elvitt múzeumokba, október 23-án megnéztük a „Szabadság, szerelem” című filmet, és nagyon örültem ezeknek. A mai napig jó barátok vagyunk vele egyébként. A Terror házában viszont anyukámmal voltam. Nekünk nagyon fura ez, mert Kolumbia olyan messze van, hogy számunkra a világháborúk csak történelemkönyv. El kell olvasni, le kell belőle vizsgázni és ennyi. Nem érzi az ember. De mondjuk itt elmegy az ember a Holokauszt-múzeumba, és látja a fényképet, hogy azon az utcán, ahol nap, mint nap jár-kel, annak idején halomban álltak a holttestek… Ez volt az a pillanat, amikor elkezdtem érezni, hogy mi itt ebben a történelemben élünk.

És mennyiben más melegként élni számodra itt Magyarországon a hazádhoz képest?

Az elfogadás szintje nagyjából ugyanaz a két országban, de latin-Amerikában nyitottabbak a melegek a szexualitásukkal kapcsolatban, nem bujkálnak annyira. Nekünk kevésbé szokásunk bocsánatot kérni saját magunkért: „meleg vagyok, ez van”. Én is ezt gondolom: ha nem tetszem, nézz máshova, nem az én problémám. Ebből kéne egy kicsit több Magyarországra is. A magyarországi melegeknek bátrabbnak kéne lenniük, például kézen fogva sétálni az utcán.

Ti kézen fogva sétáltok az utcán?

Igen. A legtöbbször „aaawww” olvadozó reakciót kapunk, a legrosszabb, hogy csúnyán néznek, de ennyi. Jobb lenne, ha a magyarok nyíltabbak lennének, mert még a meleg közösségen belül is sokan elítélik egymást: túl nőies, túl férfias, stb. Egyszer valakit megkérdeztem, hogy jön-e a pride-ra, és azt mondta, hogy „nem, annyira azért nem vagyok meleg”. Én ezt nem is értem, a melegség nem százalékra megy, hogy most 70%-ig meleg vagyok, úgyhogy megyek a pride-ra. A pride nem erről szól, hanem az elfogadásról, arról, hogy legyünk önmagunk. Lassan, de ez azért változik jó irányba: az emberek bátrabban vállalják önmagukat, például vannak, akik meleg bulikon dragben jönnek. 5 éve ilyen még nem volt.