horoszkóp
34-asdf-IMG 5529

Elolvastuk Tóth Vera önmagáról szóló könyvét, és meglepődtünk

2015.11.02. 10:15

Tóth Vera énekesnő, a Megasztár legelső nyertese írt egy könyvet arról, hogy milyen volt neki eljutni a győzelemig, és mi van vele azóta. A csaknem négyszáz oldalas könyvről már az elején hangsúlyozza, hogy ez nem önéletrajz, és hát miért is lenne: Tóth még csak harminc éves.

Ha nincs sok idejük, összefoglaljuk: 

Miről szól?
Tóth Vera elmondja benne, hogyan kezdett el énekelni, milyen volt a Megasztárban versenyezni és nyerni, milyen fiatal énekesnek lenni ezután Budapesten. Szóba kerülnek a rosszul sikerült párkapcsolatai, a családi konfliktusai, és egy nyár, amit kórházban töltött, hogy végül testileg-lelkileg egészséges legyen.

Jól megírták?
Igen, legalábbis jól megszerkesztették. Könnyen olvasható szöveg, nincsenek benne bántó hülyeségek, vagy tipográfiai katasztrófák, nincs tele tripla-felkiáltójelekkel.

Milyen a stílusa?
Szórakoztató, de a történet előrehaladtával erősödik az önsegítő könyves hangulat. Kicsit olyan, mint egy női Coelho, de semmiképpen sem locsog, mint Oravecz Nóra. Van mondanivalója, alighanem ez indokolja a könyv megszületését.

Kinek ajánljuk?
Azoknak, akiket érdekel Tóth Vera; akik esetleg maguk is válságokon átmenő fiatalok. Akik szívesen olvasnak önsegítő irodalmat. Akiket érdekel a pszichológia.

Adjam ajándékba másnak?
Ha ismer ilyen embert, nyugodtan. Érdekes könyv, és még a kivitele is igényes, bár a borító elrendezése furcsa (képkivágás, elrendezés).

Ha van, akkor folytatjuk

Tóth Vera ebben a könyvben érdekesen járja körbe a saját lelki kríziseit, talán még azok számára is élvezhetően, akiktől egyébként végtelenül távol állnak az önsegítő könyvek, mind tartalmilag, mind stílus szempontjából. Van viszont, amikor már az életrajzi prózából teljesen átbillen az egyensúly az Édesvíz kiadó kínálata felé. Itt egy jellemző idézet.

Vajon kiváltság vagy hátrány ezzel a látással, eme értékek „terhével” élni?
 
Ezekre a kérdésekre nagyon nehéz megtalálni a választ, de annyit megtanultam abból, amit eddig tapasztaltam, hogy mindenre megvan a megoldás. 
 
Nem a környezetünkben, a társunkban, a barátainkban kell keresni az egyensúlyt, hanem magunkban. Ehhez kell idővel az elmélyedés, csend a világ közepén, a felfedezés, a kiüresedés, a változások, a tudatszintek ugrásának tudata, hogy felismerjük még azokat is, amik, akik nem a fejlődésünket szolgálják. Szükség van a régi személyiségünk gyászolására, az új elfogadására és a megváltó újjászületésre.

Arra viszont – legalábbis a könyv elején – ügyel, hogy ne nyilatkoztasson ki semmit. A 30. oldalon például a gondolatok teremtő erejéről értekezik, de siet hozzátenni, hogy ne éljük bele magunkat mindenbe. „Ezt csak a nagy csalódások elkerülése miatt mondom, amúgy azt csinálsz, amit akarsz, hisz ki tudja, a te sorsod hogyan alakul, nem vagyunk egyformák.”

A könyv elején és végén olvasható a legtöbb ilyen bölcselkedés – a középső rész feszesen, jól megírt történet. Ízlésesen békít össze két, egymásnak ellentmondani látszó dolgot: hogy neki sok szempontból mekkora megrázkódtatás volt a Megasztár, és hogy eközben nem mond semmi rosszat a csatornára, amely nem biztos, hogy teljesen felkészülten kezelte a helyzetet. A könyv vége felé egyre több az idézet a naplóiból, talán szerencsésebb lett volna tolmácsolni, és nem egy az egyben átvenni ezeket az oldalakat. 

Ami biztos: felkészülten kell fogadni a finoman szólva is kevéssé földhözragadt kitételeket, mert a laikus olvasó esetleg elejti a könyvet, amikor azt olvassa, hogy „Moncsi metafizikai pszichoterapeuta, aki látja az angyalokat, és arra tette fel az életét, hogy a segítségükkel megmentsen embereket, terápiát adjon azoknak, akik elvesztek életük útvesztőjében, és azoknak, akiknek sok, megfejtetlen kérdésük van”. Aztán meg kiderül, hogy a szerző gyerekkora óta melegséget érez a bal vállán, merthogy ott ül az őrangyala.

Ennek ellenére a Gyémánt kiemelkedik az utóbbi évek magyarcelebkönyv-terméséből. Korrektül megírt, megszerkesztett könyv, a megfogalmazása nem olyan, mintha egy kisiskolás mondta volna tollba, legfeljebb az olvasó ízlésétől áll távol. Olykor nagyon távol.

Káoszkirálynak hívtam. Rólunk senki nem tudott semmit, a mi kis titkunk volt, amit úgy féltettünk és őrizgettünk, mint valami drága ékkövet. Gyémántom első csiszolgatásaiban akkoriban ő volt a fő vésnököm, ő mutatta meg nekem az igazi nőiességem.