horoszkóp
lilu nosmink eder2

Lilu: Ha komolyan venném magam, az egy borzasztó élet lenne!

2015.11.06. 10:41 Módosítva: 2015-11-06 14:25:52

Az RTL Klub műsorvezetője nem sűrűn szokott nagyinterjút adni, vagy magáról beszélni, de szerencsére most kivételt tett, és interjút adott a Velvetnek. 

Lilu leginkább az új, november 10-én induló, Keresem a családom című műsoráról beszélt, arról, hogy milyen, hogy hónapok óta gyakorlatilag alig látja a családját, de végre megtudtuk azt is, hogy honnan ered a Lilu becenév.  

Illetve elmondta azt is, hogy

utálja az álszentséget, és nem tudná magát komolyan venni.

Mióta tart a forgatás?

Júliusban már Svájcban forgattunk. Szeptember-októberben 27-28 napot forgattam. Szerintem összesen az életemben együtt nem dolgoztam annyit, mint ezzel az egy műsorral.

A gyereked megismer még?

Megismer… Hadas Kriszta a főszerkesztőm, Máté Kriszta meg a producerem, és a stábban egyébként is hetven százalékban nők vannak, és anyák... Iszonyú sokat számít, hogy tudják, hogy én vagyok az egyetlen, aki minden sztoriban benne van. A forgatások ideje alatt mindenhol ott vagyok, időben a legnagyobbat vállaltam, ezért nem volt kérdés, hogy reggel ötkor vagy hatkor elindulunk forgatni, azért, hogy én fél négykor végezzek, és el tudjak menni a gyerekért az oviba. Hónapok óta az van, hogy a gyerekkel egyszerre alszom el. Jet lagem van – az egyiket még nem heverem ki, mikor jön a másik.

De ha valami megéri, akkor ez a műsor.

Annyira a sztorikban vagyunk folyamatosan, hogy gyakorlatilag a szívünk megtelik az egyikkel, folyik ki, és már jön a másik. Ilyen értelemben is megterhelő, nem csak időben, meg állóképességben. Olyan sztorikról forgatunk, hogy a stábban szinte csak erről beszélünk egymással. Pont ezt beszéltük a Hadassal, hogy el fogják nekünk hinni, hogy ezek tényleg megtörténtek? Hogy semmit nem rendeztünk meg? Pedig nincsen rendezőnk. Minden úgy van, ahogy van, lerakjuk a kamerát, nem veszünk semmit újra. Az élet olyanokat produkál, olyan pillanataink meg jeleneteink vannak, amik szerintem nem voltak még kereskedelmi tévében. Nyilván nagyon elfogult vagyok, mert teljesen szerelmes vagyok most ebbe. De az, hogy én ebben benne lehetek, az a tévés lottóötös. Hogy ebben a brigádban, ezt a műsort csinálhatom.

Bármikor újrakezdenéd?

Bármikor. Amiatt is, hogy együtt dolgozhatok a Hadassal, Mátéval, akik riporter-ikonok. Én most nagyon hazaértem velük. Más műfajokat csináltam eddig. Imádom a trash tartalmakat, soha nem fogom megtagadni. A Való világot egyszerűen imádom. Tudom, hogy nagyon menő lenézni, de szerintem az a maga műfajában kiemelkedő, műsorvezetőként pedig egészen más a feladat. Élőben megy, gyorsnak kell lenni, teljesen váratlanul csinálnak abszolút szürreális dolgokat, amikre reagálni kell. A Keresem a családom pedig eleve egy felvett műsor, és sokkal lassabb.

Arról beszélgetni, hogy harminc éve elhagytad a gyermekedet, az egy más hangulat azért.

Nekem ezt tanulnom kellett a legelején. Olyan pillanatok vannak, hogy még napokig benne vannak a fejemben, pedig én nagyon erős vagyok, és nagyon sok lelki terhet el tudok cipelni, meg nagyon sok dolgot fel tudok magamban oldani.

Mennyire viselt meg?

Az nagyon megvisel, hogy keveset vagyok most otthon. Nyilván a gyerekemmel sokat vagyok, de a szüleimhez, vagy a húgomékhoz keveset tudok menni, pedig minden héten kétszer-háromszor hazamentem, naponta beszéltünk telefonon, de most ezt nem tehetem meg, mert forgatunk folyamatosan. Most Kubában olyan erős honvágyam volt már, hogy szerintem kamaszkorom óta nem írtam olyan sms-t a szüleimnek, hogy nagyon hiányoztok, nagyon szeretnék már hazamenni hozzátok. Nagyon nagy hiányom van most ebből a nagy családozásból.

Meddig tart még ez az őrület a forgatással?

December másodikán forgatunk utoljára, de külföldre már nem megyek. Most már minden sztori Magyarországon van.

Ha már riporterikonoknak nevezted Hadas Krisztát és Máté Krisztát... nem gondolod, hogy túl kevés a nagy név a női tévések közt? Ha megkérdeznek valakit, hogy ki a kedvenc tévése, nagy valószínűséggel férfit fog megnevezni, és nem nőt.

Általában a férfiak kapnak olyan műsorokat, amik műsorvezető-központúak. Sebestyén Balázsnak általában ilyenek a műsorai, ami jogos dolog, mert az ő személyiségére érdemes műsort építeni. De a nők közül… Nekem mindig azt mondta a mostani kreatívigazgatóm – aki egyébként engem megtalált a Vivánál (Z+nál) –, hogy aki a folyosón izgalmas, az lesz izgalmas a képernyőn is. És nyilván egy X-Faktorban, egy Csillag születikben, ahol felkonfokat kell mondani, ott is kell hozzátenni, meg az is egy nehéz feladat, de teljesen más, mint a Gyertek át szombat este!, ami azon múlik, hogy a Balázs milyen. Ezeket a feladatokat általában férfiak szokták kapni.

De nem tör ki belőled ilyenkor egy harcos feminista?

Nem, mert például a Való világ egy kifejezetten olyan műsor, amit kevés nőhöz illik. Vagyis az, hogy én VV-t csinálok ennyi ideje, és hogy ez az enyém lett, az egy nagyon menő dolog. Mert egy fiús humorú, férfiasabb erőt követel összetartani az egész brigádot. A Való világ kicsit fiús műfaj. De például a Balázs műsora, az ilyen Late Night show-k, Amerikában is férfi műfaj. Kevés női Late night van..

Vezetnél Late Night Show-t?

Persze! Ha azt gondolják, hogy szükség van rá, vagy hogy eljött az idő, én bízom az RTL-ben. Nálunk tényleg úgy van, hogy nem adnak olyat, ami nem illik hozzád, olyat, ahol leesel a képernyőről. Azért csinálom a VV-t is, mert pontosan tudják, hogy hangosan röhögök ezen a folyosón is. És mert egyébként is nézném.

Arra nem gondoltál, hogy ha lenne itthon is olyan celebes valóságshow, mint az Angliában sikeres Celebrity Big Brother, akkor esetleg szerepelnél benne?

Biztos, hogy nem, és ennek nagyon egyszerű magyarázata van.

Alapvetően soha nem akartam celeb lenni.

Tényleg nem azért tévézek. Nem akarok mindenáron benne lenni az újságokban. Én azt a pillanatot szeretem, amikor kimegyek és csinálom, érzem, hogy folyik a vérem, és dolgozom, és élő adás van, vagy megcsinálok egy jó interjút, és büszke vagyok. Engem ez a része érdekel. Én nem mondtam az iskolában verset, nem voltam benne a színjátszókörben. Hátul ültem egyedül, olvastam a pad alatt. Kifejezetten egy introvertált személyiség vagyok, ha nem a saját közegemben vagyok. Nem járok partikra, mert nincs rá igényem, és nem is érzem komfortosan magam. Meg az is egy döntés, hogy mutogatom-e a gyerekem, vagy nem mutogatom a gyerekem.

Én nem mutogatom a gyerekemet.

Lehet, hogy népszerűbb lennék tőle, vagy kedvesebbnek tartanának, de azt, hogy jó anya vagyok, azt nem egy országnak kell megítélnie, hanem egy darab Árva Dávidnak a nap végén. Lehet, hogy stratégiailag jobb lett volna, ha máshogy csináljuk, de én soha nem lennék képes arra, hogy naponta kirakjam Facebookra a gyerekem arcát. Az az én gyerekem arca, aki majd ha 22 éves lesz, és feltalálja a rák ellenszerét, és ezzel kapcsolatban szeretne nyilatkozni különböző stáboknak, akkor az az ő döntése. De én nem dönthetek egy hatéves gyerek helyett! Mert lehet, hogy nem ilyen, és még nem tudja, milyen. Fel se vagyok erre hatalmazva! De ugyanez igaz arra is, hogy az esküvőnkről volt egy kép, amit mi adtunk, viszont nem jöttek oda újságírók… ők nem a nagyszüleim! Az a mi dolgunk volt. A magánéletemről nem szoktam beszélni, nem is szeretek beszélni, mert olyan fura dolog. Azt csinálja az ember magában. Ha az ember idejekorán lerakja ezeket a szabályokat, és nem hívogat újságírókat azzal, hogy mi történt vele, hanem csak a munkájáról beszél, és néha, tényleg NÉHA ad egy olyan interjút, ami hosszabb és magáról szól, nekem az elég. Én így érzem jól magam…

És a divatbloggerkedés, illetve az, hogy megmutatod magad az Instagramon, az más?

Az más, mivel a munkám úgyis az, hogy látnak. Más kirakni egy képet magamról, aki ezt vállalta, és aláírt egy láthatatlan szerződést ezzel kapcsolatban, meg más a családomról. A divat meg egy függőség nálam. Kamaszlány korom óta gyűjtöm a divattal kapcsolatos könyveket, a fotósok könyveit. Ha hazamegyek és van otthon egy-két órám, akkor előveszem a Leibovitz-könyvet és azt nézegetem. Engem a divat mélyebben érdekel, mint hogy a cicás cipő megy-e idén. Nagyon érdekel, így nyilván adta magát, hogy ezzel is foglalkozzak [Lilunak a Cosmopolitanben van egy rovata, és most a H&M Balmain kampányának arca lett – a szerz.] Most például tudok posztolni Instagramra, mert utazom, és van miről. De ha nincs miről, akkor nem rakok ki semmit 5-6 napig, mert az, hogy reggelizem sminkben, az még az anyámat sem érdekli.

Sokan követnek, nyilván vannak köztük olyanok is, akik példaképként tekintenek rád. Van benned felelősségérzet emiatt azzal kapcsolatban, hogy mit raksz ki?

Van, de amivel nem értek egyet, olyat amúgy sem csinálok. Már a Vivánál is nagyon nagy felelősség volt, hogy mit mondunk. Tök jó volt, hogy már húszévesen beszélhettem arról a Vivánál, hogy miért jó nekem az, hogy tovább tanultam, és nem feltétlenül azért, mert napokat ülök a könyv felett, hanem mert az egyetemi élet annyira klassz, hogy hülyeség kihagyni azt az öt évet. Azzal pedig, hogy nem mutogatom a családomat, elmondom, hogy ezt én így gondolom, hogy nekem ez a saját, felelős gondolkodásom.

Egy dolog lényeges. Hogy otthonról mit hoztál.

Nekem az a legfontosabb, hogy a gyerekemmel is így csináljam. Hogy lerakom neki az alaptételeket. Utána úgyis annyi mindent fog csinálni, amiről nem is akarok tudni. Hogy hol fog bulizni, kivel fog járni, merre fog tekeregni. De tudom, hogy én se csináltam olyat... nem volt engem miért félteni, mert a szüleim lerakták úgy az alapokat, hogy azért lehetett gyanítani, hogy valahogy csak egy rendes ember lesz belőlem.

A Lilu név  a Z+/Vivánál ragadt rád?

Ugye én Ildikó vagyok. Kovalcsik Ildikó. A német Vivánál pedig mindenkinek volt VJ neve, ezért itthon is kellett, és valamiért az Ilcsit nem tartották menőnek. Én bepróbálkoztam, hogy van egy második nevem, a Magdi, de zárt kapukat döngettem, mert az sem volt nyerő. Viszont akkoriban ment Az ötödik elem, amire én nagyon rá voltam csúszva, nagyon nagyon szerettem, hát így lett Lilu a nevem [Az ötödik elemben Milla Jovovichot Leeloonak hívják - a szerz.] Szóval van hozzá közöm.

Nem zavar, hogy ez rajtad ragadt? Hogy hatvanévesen is Lilu leszel, nem pedig Kovalcsik Ildikó?

Most tök cuki volt a Hadas, felhívott, hogy mi legyen kiírva a Keresem a családom stáblistájának a végén. Aztán hosszú tanakodás után abban maradtunk, hogy Legyen Kovalcsik Ildikó Lilu, mert ebben a műsorban elfér a rendes nevem. Nagyon kevesen hívnak Ildikónak. A család Cincinek hív a születésem óta, otthon nem is hallgatok másra. Anyám szerintem még három éve sem volt biztos abban, hogy ki az a Lilu, mert neki Cinci vagyok. Szerintem az életében nem mondta ki azt az anyám, hogy Lilu. Soha. Általában a kollégáim hívnak csak így, meg akik a tévéből ismernek. Hazaérek és Cinci vagyok, beérek az RTL-be és Lilu vagyok. Nem vagyok ettől bipoláris.

Akkor nem is akarod tudatosan ledobni magadról a Lilu nevet? Nem lesz olyan, hogy öregasszony leszel, és azt mondod, hogy most már elég?

Lehet, hogy az élet egyszer úgy fogja hozni, hogy Ildikó leszek. Meg ugye ebben a műsorban már ki lesz írva az igazi nevem. De hogy én erre vágytam-e, azt nem tudom. Apu biztos fog neki örülni, az már bőven elég. Lehet, hogy egyszer úgy fogja hozni az élet, hogy olyan műsorokat csinálok, ahol az igazi nevemmel szerepelek majd. De például egy game show-ban, egy late nightban ez tökre elfér.

Sebestyén Balázs műsorában nem akarnál szerepelni?

Akartam menni, és hívtak is, csak minden egyes felvételen vagy Erdélyben, vagy most például Laoszban voltam, de minden héten egyeztetünk a gyártással, mert nagyon szerettem volna elmenni, tök jó az a műsor.

Neked nem hiányzik az Magyarországról, amit a Gyertek át szombat este! című műsorral Sebestyén Balázs már kezd behozni? Hogy merjünk már magunkon, meg egymáson is röhögni egy kicsit, akkor is, ha híresek vagyunk?

Két dolog van, ami nagyon idegen tőlem. Az egyik az az, hogy komolyan vesszük magunkat. Érthetetlen, hogy miért, hisz nincs rá okunk, másrészt pedig megnehezíti az életet, és a vicces helyzetek nagy részét szánalmassá teszi. A másik meg az álszentség. Ez a kettő. Nem szeretem, hogy mindenki halálosan komolyan beszél magáról. Ezért van az is, hogy a VV-t cikinek gondolják. Rengetegszer kérdezik meg tőlem, hogy „Figyelj, és nagyon nehéz neked ezekkel az emberekkel beszélgetni?” Nekem nem ciki azt mondani, hogy én tökre szerettem a Szandikát! Miért ne szerethetnék egy csajt, aki egyébként jószívű, vicces, kedves, ösztönösen bölcs, lehet, hogy nem járt négy egyetemre, de hogy olyan alapigazságokat mondott, hogy kanalaztam vissza az államat, azért, mert egyébként nagyobbra van fújva a szája, egy műhaj van hozzávarrva, és nagy ciciket csináltatott? Ettől ő még egy tök jó fej csaj. Miért ne ismerhetném el azt, hogy az Attila egy zseniális játékos? Ha összeállna tíz ember, hogy megcsinálják a világ legnagyobb gobelinjét, miközben Kantot olvasnak fel egymásnak a szabad fél órákban, kíváncsi lennék, hogy azt mennyien néznék. Lehet röhögni egymáson és magunkon is. Ezen már mind túl vagyunk. Ha kívülről nézed magad, akkor napi öt olyan helyzet van, amin rohadtul lehet röhögni.

Ha komolyan venném magam, az egy borzasztó élet lenne. Nem is tudom, hogy tudnék magammal élni.