Egy éve lett vége a Hungary's Got Talent című tehetségkutatónak az RTL-en, aminek révén a nagyközönség is megismerhette Linczényi Márkot, aki addig csak azoknak volt ismerős, akik valamennyire figyelték a magyar underground pop-rock-együtteseket. A kertévés zsűrizés után Linczényi Márk 2016-ban visszatért a zenéhez, az ősszel a Kolinnak új albuma jelent meg, turnéztak külföldön, szóval zajlik az élet továbbra is, de ez mégis egy nyugis, gondolkodós, sőt, elgondolkodtató interjú lett elég sok belemenős kérdéssel és még belemenősebb válasszal.

Most jöttetek meg az oroszországi turnéról. Hol voltatok pontosan?

Moszkvában volt több koncertünk, Nyizsnyij-Novgorodban, Tambovban, Voronyezsben… Moszkva egy elképesztő város. Voltak prekoncepcióim, de semmi nem úgy van, ahogy mi azt innen gondoljuk.

Hogyhogy?

Meglepő volt, hogy csomóan teljesen képben voltak a zenekarral. Több fiatallal és két újságíróval beszélgettünk, és azt mondták, hogy Oroszországban most zenei forradalom van, él ott sok millió fiatal, akinek igénye van új zenei stílusokra. A Kolin könnyebben megtalálja ott a helyét, mint például Londonban, mert Oroszország ilyen szempontból kevésbé kompetitív, viszont ugyanannyira nyitott a közönség.

Én azt hittem, hogy az oroszok félénk, megszólalni is alig merő mogorva, nyers, zárkózott emberek lesznek, de egyáltalán nem. Az egyik újságírótól megkérdeztem, hogy ti tényleg azt írtok, amit akartok?, és azt mondta, hogy igen. Megkérdeztem, hogy de Putyinról is azt írtok, amit akartok?, és azt mondta, hogy igen, senki nem szól rájuk. Úgy tűnt, hogy ott szabadabb a média, mint itthon, ami elég furán hangzik. Vagy inkább ott már teljesen befejeződött az a folyamat, ami nálunk is javában tart, hogy az állam bekebelezi a fontos médiumokat, a többiben meg azt írsz, amit akarsz, hiszen a kutya se olvassa.

Milyenek Moszkvához képest a kisebb települések?

Voltunk például Tambovban, amit úgy kell elképzelni, mintha mondjuk Ózdra mentünk volna, csak sokkal hidegebb. Amikor ott jártunk, -19 fok volt, de az emberek azt mondták, hogy ez semmi, csak -30 alatt kezd el veszélyessé válni a helyzet. Akkor már nem lehet csak úgy kocsival közlekedni: vagy inkább futnak, vagy felviszik magukkal az aksit éjszakára a lakásba, vagy tüzet raknak az autó alatt reggel egy fél órára.

Na ebben a Tambovban van egy bár, ahol minden pénteken fellépnek zenekarok, általában külföldi zenekarok, és itt is úgy működik, mint mindenhol, ahol Oroszországban voltunk: a koncertteremben meg vannak terítve asztalok, és amíg szól a zene, az emberek vacsoráznak. Itt játszottunk mi is, másnap pedig szabadnapunk volt, ezért megkérdeztük a helyieket, hogy hova menjünk bulizni.

Azt mondták, hogy az Átrium klubba. De megkérdeztük a sofőrünket, Dimitrijt is, aki egy szót nem beszél angolul, erre ő az öklével mutatta, hogy ha odamegyünk, akkor megvernek minket. Egy fordítóprogram segítségével elmondta, hogy miért ne menjünk, és így fordította a női hang a gépen: „ÉJJEL MEGTALÁL KALAND”. Úgyhogy nem mentünk sehova, de így is nagyon jó volt, bármikor visszamennék Oroszországba.

Pont egy éve már, hogy vége a Hungary’s Got Talentnek. Visszatekintve hogy érzed, milyen volt a valóság ahhoz képest, amire előtte számítottál?

Elég erős félelmeim voltak előtte. Én azt hittem, hogy ez teljesen meg lesz rendezve előre, lesz egy szerep, aminek meg kell majd felelnem. De a valóság az volt, hogy csak egyvalaki támasztott elvárásokat velem szemben: én magam. A stáb pedig azon dolgozott, hogy ezektől az elvárásoktól megszabaduljak. Az első egy-két napban direkt olyan produkciókat hívtak csak, hogy azokon megtanuljuk, hogyan kell ezt csinálni, kilazuljunk, és azt mondjuk, amit gondolunk. Nagyon izgalmas volt, de sokkal fárasztóbb, mint gondoltam volna. Hatszáz produkciót néztünk meg, és ebből ötszáz félkegyelmű volt.

Persze manipulálnak közben, például azzal, hogy milyen sorrendben hívják be a jelentkezőket, azzal, hogy hasonló produkciókat, mondjuk bűvésztrükköket hogyan tesznek egymás után. Ha az ember megnézi harmincszor egymás után ugyanazt, akkor a végére már a töke tele lesz, és a stábnak lesznek jó képei arról, hogy a zsűrinek tele a töke. Szóval annyiban manipulálnak, hogy bizonyos helyzetek elé állítanak bennünket zsűritagokat, amikre mi valahogy reagálunk, de az nincs megszabva, hogy hogyan reagáljunk. Nem mondanak olyat, hogy a következőt most ki kell röhögni. Kiröhögjük magunktól.

Egyáltalán hogy kerültél te bele ebbe a zsűribe?

Behívtak a castingra, ahova az esélytelenek nyugalmával mentem be, de valahogy bent ragadtam. 24 castingon vettem részt, ami azt jelenti, hogy 24-szer három ember ült mellettem próbafelvételeken. Ilyenkor beültetnek egy terembe, levetítenek produkciókat, és értékelni kell őket. Azt hiszem, én voltam az első olyan az RTL-es szórakoztató műsorok történetében, aki nem komoly szakmai múlttal rendelkező, illetve nagyon ismert emberként került be a zsűribe. Tóth Gabi is meglepően fiatal volt, amikor bekerült az X-faktor zsűrijébe, de ő jóval ismertebb nálam.

Volt olyan, hogy valakit valahogy értékeltél, de utólag úgy érezted, hogy nem úgy kellett volna?

Valakinek azt mondtam, hogy „találkozunk a pokolban”, ezt azóta megbántam. Pedig tényleg pokoli volt, ráadásul bajtársiasságból mondtam ezt, de úgy éreztem, hogy rosszul esett neki. De azért dühítő tud lenni, hogy emberek mit gondolnak magukról. A legrosszabb az, aki nagy pofával jön be, arrogáns, nincs benne semmi báj, ráadásul még a középszerűnél is szarabb – ez fel tudja paprikázni az embert.

A műsor vége óta eltelt egy évben kapcsolatban maradtál a versenyzők vagy a zsűritagok közül valakivel?

Két olyan produkció is van, akikkel találkozgattam néha azóta, és Kovács Patríciával nagyon jóban vagyunk. Csuja Imrével egyszer-kétszer futottunk össze az utcán.

Most először szerepeltél rendszeresen egy ilyen magas nézettségű tévéműsorban. Feltehetőleg az ismertséged sokat változott azóta.

Ez érdekes, mert a forgatás már tavaly nyáron elkezdődött. Ekkor egy ideig azt érzi az ember, hogy számít a szava, meg akarnak neki felelni emberek, hozzá alkalmazkodik a stáb, finom szendvicseket és rákot hoznak, taxival szállítanak mindenhova. Erre azt gondolja az ember, hogy hú, mégiscsak vagyok valaki, de persze ez csalóka, mert az adás még nem ment a tévében, ezért semmi visszajelzés nem volt.

Ezt az egészet megszoktam így, szerencsére megértettem, hogy nincs ebben semmi komoly dolog, de amikor beindult a műsor a tévében, egyszer csak elkezdtem kedvezményeket kapni a zöldségesnél, még egy kiflit a péknél, megállítottak az utcán. És erre az ember nyilván megint azt gondolja, hogy ez milyen jó, milyen fantasztikus, hogy megismerik idegenek. Aztán a műsor vége után 1-2 hónappal egyik pillanatról a másikra teljesen elfelejtenek. És ez tök jó így.

Az emberek fejébe szerintem kb. 30 híresség fér be, akikre éppen odafigyelnek. Akkor rám figyeltek, de aztán elindult egy másik műsor, jöttek új hírességek, ők kerültek be az emberek fejébe, én meg kiestem. Ha legközelebb visszamegyek a tévébe, akkor megint ott leszek. Előtte azt hittem, hogy a Kolin zenekar átlépi majd az underground határát attól, hogy én egy főműsoridős tévéműsorban szerepelek, de nem. Nincs átjárás. Ami nem is baj, hiszen így nem egy számomra ismeretlen közönség igényeit kell kiszolgálnom a zenémmel, hanem azt csinálhatom, amit csak akarok.

Idén ősszel megjelent a Kolin új nagylemeze, a Krixkrax. Előtte fél évig te osztottad a kritikákat a tévében – ezek után milyen most, hogy újra te vagy az előadó és megint te vagy az, akit értékel a közönség és a kritikusok?

Nem véletlen, hogy azután csináltuk meg ezt az albumot, hogy befejeztem a munkát a tévében. Nagyon sokat segített ez a tapasztalat abban, hogy megszabaduljak az elvárásaimtól. A Kolin első lemeze elég sikeres volt, és utána úgy éreztem, hogy nekem egy ahhoz méltó dolgot kell csinálnom, kerestem a közönség igényeit. Ez nyolc évig tartott, ami alatt voltak mélypontok és még mélyebb pontok, büntetés volt.

Ez a tévéműsor arra tanított meg, hogy a közönség igényeit le kell szarni, mert ha az ember másnak akar megfelelni, akkor a produkció biztosan szar lesz, ha azonban saját magának, akkor olyan lesz, amilyen lesz. Engem nem érdekel, ha nulla ember hallgatja meg az albumunkat, az érdekel, hogy nekem tetsszen.

Semmi pénzért nem cserélnék mondjuk Vastag Csabával, aki hajlított villával a csuklóján próbálja kiszolgálni az egyébként elég gyatra magyar közízlést, és soha, semmilyen körülmények között nem mennék el egy Magyarország halszagú-féle produkcióba énekelni.

Nekem az olasz Youtube-on kb. egy éve hirtelen szembejött egy fogkrémreklám, amiben te szerepeltél. Ezek szerint a modellkarriered is tart még a zene és a tévé mellett?

Igen, de csak nemzetközi munkákat vállalok már. Főleg a Hungary’s Got Talent után én már nem lehetek magyar reklámokban a Helyes Fiú, de lehetek még helyes fiú nemzetközi reklámokban. Pont ezt a fogkrémreklámot nagyon sokat játszották a világon, Brazíliában például facebookos rajongói csoportom van, akik kinyomozták, hogy ki vagyok, és írtak nekem.

A 2016-os évet szidni szokás – szerinted is borzasztó volt ez a tizenkét hónap?

Nem, nekem talán ez volt életem legjobb éve. 33 éves vagyok és nagyon későn érő típus – most kezdem el kapizsgálni, hogy pontosan mit szeretnék csinálni, most kezdek el elégedett lenni a saját dolgaimmal, most kezdek el lenyugodni, nem akarom már megmutatni a herémet. Csomó olyan dolgot sikerült létrehoznom, amit már régen akartam.

Látod most már magad komoly felnőttként, családapaként?

Igen. Attól még, hogy cicanadrágban vonaglom a színpadon, otthon lehetek normális. Szeretnék normális ember lenni. Van egy nyughatatlan énem, de az a színpadra és a stúdióba való, és sokat teszek azért, hogy harmonikus legyen a magánéletem. Nagyon megéri.

De a nyugodt magánéletű emberek nem unalmas művészek? Nem a vad rocksztárok írják a legmenőbb zenéket?

Szerintem pont fordítva van: akkor tudsz izgalmas és eredeti dolgokat létrehozni, ha megfelelően nyugodt tudatállapotban vagy és tudsz kizárólag az alkotásra koncentrálni. Nekem sokkal konformistábbak voltak a produkcióim, amíg zűr volt a magánéletemben, viszont ha a magánéletem nyugodt, akkor sokkal kreatívabb vagyok.

Na de Taylor Swifttől Björkig rengeteg nagy művész írt nagy sikerű zenéket, amikor szakításon vagy váláson ment keresztül!

Az annyiból más, hogy szerintem az ember nem akkor írja meg a nagy slágert, amikor éppen sebzett a szíve, hanem elraktározza azt az érzelmet és egy kiegyensúlyozott pillanatában veszi elő. A zeneírás és a dalszövegírás egy komoly munka, szerintem azt nem lehet felzaklatottan csinálni. Maximum felzaklatott lelkiállapotban skiccelsz és később visszanyúlsz ezekhez az ötletekhez.